Az UltraBalaton Trail a jól ismert és nagy múltú aszfaltos Ultrabalaton "terepváltozata", mondhatnánk, de tulajdonképpen egyedül a versenyszervező közös bennük. 

Itt szó sincs a Balaton megkerüléséről, viszont a Balaton-felvidéken, terepen teszünk egy durván 110 kilométeres kört, a jó néhány útba eső hegyet megmászva.

Prológ

Már tavaly decemberben beneveztem... Akkor, a kiírás szerint 98,5 km volt a táv, 19 óra szintidővel. Ez kb. a Vércse 100 teljesítésem tempója, így gondoltam, ez is meglehet. 

Aztán, már a nevezésem után, megváltoztatták az útvonalat, és a táv 110-re nőtt. A szintidőt pedig 20 órára növelték... Namármost, aki a szintidővel harcol a végén, mint én, annak nem elég a plusz 1 óra a plusz távra, az nem fog tudni megtenni 11 kilométert terepen az utolsó órában. Max a felét. A többieknek meg persze mindegy. Nem értettem... 

Soha nem tettem még meg ekkora távot fix időre, de ehhez közelieket már jó párat, igaz, főleg nem futóversenyen. Azt azért gondoltam, hogy a távval nem lesz problémám - úgy értem, a szokásosnál nem lesz több - de a szintidőt így már alig elérhetőnek tartottam.

Ezzel tehát, úgy éreztem, jelentősen csökkentek az esélyeim a sikeres teljesítésre. De nem léptem vissza, gondoltam, kipróbálom, és megcsinálom mindenképpen - vagy így, vagy úgy. Azaz, mindenképpen végigmegyek, akkor is, ha szintidő túllépés miatt valahol kivesznek a versenyből és bezár előttem az összes frissítőállomás. Ez volt a B terv. Feltérképeztem hát a működő közkutakat a pálya utolsó 50 kilométerén - mert vízen kívül nincs más külső segítségre szükségem. 

Korábban bejártam az útvonal nagy részét több részletben, gyalogolva és futva. Láttam, hogy nem vészes a pálya, sokkal kisebbek a hegyek, mint a Pilisben, vagy akár csak itt a Vértesben is, viszont sokkal több a nemszeretem sziklás, köves lejtő, amelyek engem sajnos nagyon lelassítanak a rossz térdeim miatt. És azt is láttam, hogy a táv végén, az utolsó 10 kilométeren van a legnehezebb szakasz, Balatonfüredtől, 3 heggyel. 

Aztán ez is megváltozott... 8 nappal a verseny előtt megváltoztatták a pálya jó részét. Nem szép dolog...
Először nem is örültem neki, mert a tervezésem és a pályabejárások jó része mehetett a kukába - de aztán rájöttem, hogy végeredményben jól jártam a változtatással, nem a végén lesz a sok szintemelkedés és kimarad az a durva hegy is a Koloska-völgyből kifelé, amely 100 km után már akár veszélyes is lehet. 

A szervezői kommunikáció gyalázatos volt. A honlap bő héttel a verseny előtt még a tavalyi állapotot mutatta, néhány copy-paste-elt oldaltól eltekintve, de azokban meg nem volt köszönet. A FB-on feltett kérdésekre nem válaszoltak. Bizonyára még az előző nagy versenyük (UB) utómunkálataival voltak elfoglalva, és már ez a verseny is sok munkát adott nekik - de erre akkor is kell ember. 

Aztán elkezdtek csordogálni a változtatások a honlapon. Az útvonalról már írtam fentebb. A weboldalak is változtak, minden nap felkerült valami, de erről kevés kivétellel semmiféle értesítés nem érkezett. Vagy észrevettük, vagy nem. Van, amelyik még most is a tavalyi helyzetet tükrözi. Felkerült az aktuális szinttérkép is, ami egy terepversenyen elég fontos előzetes információ. A szintdiagramot grafikus készíthette, mert elég szép és gusztusos volt, csak sajnos több helyen köszönőviszonyban sem volt  a valósággal - a design oltárán feláldozták az arányosságot és a pontosságot. Én azért szeretem tudni, hogy mikor mekkora hegy következik, úgyhogy ebből készítettem magamnak egy saját, használható verziót, és több egyéb fontos információt is rátettem.

A 3 hét "tapering", az aktív rápihenés a versenyre megvolt. A pingpong edzési lehetőségem "szerencsére" épp megszűnt, miután az utolsó tornaterem is bezárt, így az utolsó héten 0 sportolást könyvelhettem el. Nem számítva a néhány km-es napközbeni gyaloglásokat, amelyeket tempósra vettem.

Az utolsó két hétben kicsit jobban is vigyáztam magamra, nehogy karanténba kerüljek bármi miatt is, de mást se szedjek össze.

Na ennyit az előzményekről.

Aztán csak eljött a nagy nap. 

Előző este, pénteken egy hirtelen ötlettel még elmentünk Szabival a technikai értekezletre Csopakra.
Nem volt haszontalan, mert agyonnyertük magunkat a szponzori sátraknál. Mellesleg meghallgattuk a főszervező tájékoztatását is, amelynek egy része hasznos volt, másik része pedig hmmm... aranyos, ahogy kb. nulla tapasztalattal a terepfutásról beszélt terepfutóknak, az áthatolhatatlan sárról, a magunkkal viendő 50 pár száraz zokniról és arról, hogy fejlámpával szerinte biztonságosabb a sötét erdőben… szerencsére jó tanácsadói voltak (Csanya és "Donrazzino" András személyében), mert a versenyen ebből semmi sem látszott, minden tökéletes volt.
De tényleg, igen kellemesen csalódtam. 

Szombat, ébresztő 4:30, 6:15-kor már a csopaki kalandparkban vagyok a versenyközpontban, hamarosan Szabi is megérkezik. Külön kocsival jöttünk, mert ő várhatóan vagy 3 órával hamarabb fog végezni. Megbeszéljük, hogy jól tettük, hogy a téli nadrágot vettük fel, 5 fok van és erős szél. Hideg. Az eső, amely 5 napja minden nap esett, összesen mintegy 50 mm csapadékot hozva, épp a start előtt fél órával állt el. Nagy malacunk volt.

Forró tea a reggelis sátornál, találkozás még a kollégák, barátok váltócsapatával, fotózkodás, de lélekben már nem ott vagyok. Nagyon várom a startot, tudom, hogy mi jön, és hogy nagyon jó lesz. 

Tudom, hogy végig utolsó leszek az egyéni versenyben, mármint azok között, akik nem adják fel, tudom, hogy a teljes mezőny utolsó embere leszek kb. a táv felétől, a váltókat is beleértve, egyedül az erdőben, és 9 órát sötétben. Ez már nem új számomra, szeretem is, és most még annyi könnyebbség is lesz, hogy 1-2 óránként fogok emberekkel találkozni, a frissítőpontok segítőivel. És hogy 1-2 óránként majd vízhez is jutok, másra pedig nincs is szükségem a pontokról, saját izoitallal futok. Otthon ezt már kiadagoltam magamnak vagy 26 kis zacskóba, mint a dealerek.

Szóval elindultunk. Szabit hamar "elküldöm", ne érezze, hogy mellettem kellene maradnia, ő 17 óra alatt be fog érni. Beállok a hátsó traktusba, szerencsére ismerőst is találok rögtön Dani személyében, aki UB után 2 héttel, és Bp. maraton után 1 héttel ide is eljött, Tamással és Szilveszterrel pedig megismerkedtem. Jól elbeszélgetünk futóversenyekről... és rögtön el is kavarunk. Gyorsan bekapcsolom a navit, vissza kell találnunk a pályára. 1300 méterünkbe került, és még az első ellenőrzőpontot sem értük el. Km gyűjtés indul... 

Többet nem megyek senki után, fogadom meg sokadszorra is magamnak. Aztán így is alakul, a frissítőnél szétválunk, és utána már csak egyszer találkozunk, a Recsek-hegyre felfelé. Daniék 18 órát terveznek, de nekem azt meg sem szabad próbálnom. 

A pálya az esőzések ellenére teljesen jól futható volt, mármint annak, aki nem fél a sárba lépni. Messze elmaradt attól a dagonyától, amivel Csanya szokott nekünk kedveskedni a Pilisben. Azért a Koloska letérő előtti hosszú nyílt egyenesen elgondolkodom, nem a Speedcrossban kellett-volna-e jönnöm, akkora sárgolyót felszed a Stinson. De abban meg ki tudja milyen lett volna a kisebb csillapítással egész nap.

Második frissítőpont, Koloska-völgy, előtte kicsi dilemmát okoz, hogy a szalagozás levisz az általam ismert útról és a közzétett trackről, a navi is rám szól, de tudnám magamtól is, mert épp ezt 2x bejártam. A változtatás viszont jót tett az útvonalnak, jobban futható, nem kell négykézláb átmászni az eredeti ösvényen lévő kidőlt fa alatt, és csak picit hosszabb így. 

Jönnek a kisebb-nagyobb emelkedők, az első viszonylag komoly hegy a Recsek-hegy Hidegkút előtt, van durva meredek része is, de rövid és itt még pihentek vagyunk. Előveszem a botokat, aztán többé el sem teszem másnap hajnalig. Jól jönnek majd a sáros lejtőkön, és a végén, ha esetleg már tolni kell magam. 

Utolsó vagyok az egyéniek mezőnyében, ahogy terveztem is, de itt még nem vagyok egyedül, folyamatosan előznek a váltók emberei, akiket ütemezetten indítottak utánunk még majd' 3 órán keresztül. Nem bánom. 

Kis Gella, Nagy Gella, ezeket külön nem jártam be, de ismerősek a Kék Balaton 110 túráról, még élénk az emlék, idén volt. Majd Derék-hegy, Hideg-hegy, aztán Vöröstó ellenőrzőpont. Na ott még nem jártam. Vöröstó ellenőrzőpont (32,5 km, nekem már 34) az első olyan pont, ahol kivehetnek a versenyből, ha nem érek oda időben. De odaérek. Utána még egy ilyen pont lesz még, Szentantalfa (70), de addigra már kicsit lazább lesz a szintidő. 

Darálom a kilométereket, nincs semmi problémám. 

Még a "visszafordító" előtt jön a Fekete-hegy, a szinttérképen ijesztően meredeknek néz ki, szerencsére pár hete ezt is bejártam, és tudom, hogy jól gyalogolható, nem egy siratófal. És csak 10 perc gyalogolva. A túloldalon a lejárat rosszabb, az elején meredek, gyökeres, sáros, de a botok lesegítenek. Viszont lassabb, mint felfelé volt.  

Innen egy könnyű, alig hullámzó rész jön a Hegyestű előtti aszfaltútig, sokat futok benne. 

Sötétedés előtt elérem Hegyestűt, szintén nemrég jártam erre, pár hete. A parkolóba nem kell bemennünk, kivették az útvonalból. Már lement a nap, de még látok. Nem gyújtok lámpát, amíg nem muszáj, mert az is lassít. Még át tudok menni a hegyen. 

Ott egy jó pár perces megálló, fejlámpát elő a hátizsák legaljáról, kettőt is hoztam, a régebbi, kicsit gyengébb fényűt fogom használni, ez is elég lesz, bizonyított a Kinizsiken, és az erősebbet a végére tartogatom (nem volt rá szükség). Felveszem a futómellényemet is, mert már visszahűlt a levegő, és még mindig erős a szél. Ez már az éjszakai öltözetem is lesz. Az órát powerbankre dugom, mert a kapacitása sajnos közelében sincs a gyári adatoknak. A új teló viszont jól bírja.
Indulás tovább. Pár perc múlva kis emelkedő, bottal rásegítenék, de hát nincs semmi a kezemben... Futás vissza érte, ahol a lámpát felvettem. Közben egy helyi erő rám szól, hogy nem arra ment a többi futó. Tudom, én sem. Megvan a bot, nyomás. 

Elérem Szentantalfát, az utolsó kritikus pontot (70 km), ahol tartani kell a szintidőt, hogy ne léptessenek le. Biztonságosan beérek a pontra, de a saját tervemtől jócskán elmaradva, az elkavarások miatt. 

Itt már tudom, hogy meglesz. Ha nem jön közbe "semmi". Akár lassíthatok is. 

Nem kellett volna... Ez a leghosszabb szakasz 2 EP között, és talán a legtöbb mászás is ebben van (340 m) - elszámítottam magam. Azt vettem észre a vége előtt 30 km-rel, hogy nagyon nem állok jól idővel. És igen, a következő pontra ("Pécsely-Tótvázsony műút") már 4 perc késéssel érkezem. Rám is kérdeznek, menni fog-e a végső szintidő. (Merthogy innen már csak lassulni szoktak az emberek, gondolom.) Hát persze hogy.

Ettől kezdve a szoros volt minden. És ahogy a költők legjobb múzsája a határidő, úgy lett nekem a szintidő. Most megtapasztaltam magamon, amit sok évvel ezelőtt egy Spartathlon beszámolóban, talán a Gusztiéban olvastam, hogy milyen pontról pontra a szintidő szorításában haladni. Nem fér bele semmi extra, hiba, eléhezés, eltévedés, baleset. A fennmaradó pontokon már nem is kevertem saját izo italt, mert 1-2 plusz percet az is mindig elvett, hanem csapoltam a hivatalosból, amelyet sem jó összetételűnek nem tartok, sem nem szeretek.

És hogy még izgalmasabb legyen, kavics került a cipőmbe. Nem úgy, mint don Corleone barátjáéba, hanem tényleg, egy igazi kavics, a jobb sarkam alá. Próbáltam odébb söndörgetni a talpam mozgatásával, általában szokott sikerülni, és most is úgy tűnt. Ilyenkor lecsúszik a kavics a lábujjak tövébe, aztán ott elvan végig, és nem zavar. De aztán újra és újra elkezdett nyomni. Pont ugyanott. Néha nagyon. Ekkor már sejtettem, hogy nem kavics lesz az... ez egy tövis. De ha leveszem a nyakig sáros cipőmet, a vele összeolvadt sáros kamáslimat, majd ugyanezt vissza, nem fér bele időben. A kamásli nem kompatibilis a Hokákkal, szűk is rá, nem könnyű feltenni még tisztán sem, és ki is kezdte a lábikrámat. De ha tövis akkor miért nem szúr állandóan? Azt az elméletet állítottam fel, hogy csak amikor kőre lépek pont azzal a talprészemmel, az nyomja át a cipőn, egyébként pedig kicsit visszanyomja a talpam. (így is volt, ld. a végén). Igyekszem majd máshogy lépni a jobb lábammal. 

A Recsek-hegyet megmászom most a túloldaláról is, innen talán kicsit könnyebb, de hosszabb, aztán zúzás le a Koloska-völgybe, vagy 4 km szinte lejtő. Már nagyon vártak. Ott a frissítőponton ismét jól állok, van vagy 10 percem a pont zárásig. De tudom előre, hogy ez csalóka, mert a következő szakaszt nagyon elszámolták a szervezők, a végig emelkedő részt az eddigi átlagsebesség másfélszeresével kellene megtenni. Hmmm.

Természetesen nem megy. 14 perccel kicsúszok. De itt hivatalosan már nem vehetnek ki a versenyből, ez nem olyan pont. Meg sem próbálják, sőt, kedvesek és biztatnak. Én pedig már érzem, hogy nem lesz meg... Ez a 14 perc már a következő, az utolsó szakasz idejéből ment el, amely amúgy könnyű lett volna, de így több, mint kihívás. Mondom is szomorúan a pontőröknek. Erre nem szólnak semmit, tudják, hogy így van. Az előttem lévő 10 embernek nem sikerült annyi idő alatt megtenni, mint ami nekem hátravan.

Azért nekiindulok. 

És akkor jön a dac. És vele az erő. Nem tudom honnan. Az adrenalin? Mint egyszer az UTH-n. Szinte a sírás is kerülget. Hogy ezért küzdöttem egész nap, 19 órán át, ilyen mostoha körülmények között, hogy most ne tudjak megtenni féltucatnyi kilométert egy óra alatt? Csak mert kimerült vagyok? Mert fáj a derekam, a térdeim és a sarkam? Hát nem. Nem fáj. Rocky.

Megyek. Futok, de persze ez a futás már nem az a futás. És még pár száz méterenként le is szabályoz a szervezetem, gyalogolnom kell mindig egy kicsit. Nem erőltethetem, nem kockáztathatok a szívbajom miatt. Már nem tudok figyelni a lépésekre sem, egyiknél érzem, ahogy mélyen belém döf a tövisem, szinte hallom a sercenését, ez nagyon fájt, egy nagy kőre léphettem, ami átnyomta, addig csak bökte, de most átlyukasztotta a talpamat is. Ugrok egyet néhány négybetűs szó is elhagyta a számat, és azután igyekszem teljesen kihagyni a jobb sarkamat a mozgásból. Aztán már azt sem, már nem érdekel. Be kell érni akkor is, ha leamortizálom magam. Lesz idő meggyógyulni. Ráfordulok a "célegyenesre", még 1,6 km, és van 20 percem. Ez már meglesz. De nagyon nem lassíthatok, még bármi közbejöhet. Mégis sokat gyalogolok. De már kezdek örülni.

Hamarosan meglátom a versenyközpont fényeit... dudaszó, gondolom, buli van, majd egy ismerős hang. Szabi kiabál, biztat, elém jön. Mégsem utazott haza... nagyon jólesik. A duda is ő volt, mint kiderült. Bekocog velem a célig. Ő is örül, látom. Nem a magáénak, azon már túl van.

19:54:51
5 perccel a szintidő előtt. Huh.

Nem fáj semmim... fáradt sem vagyok. A szpíker ujjong és méltat, mintha megnyertem volna, de alig jut el hozzám, mit mond. És átszakítom a célszalagot, mintha nyertem volna. A célszalagot, a saját célszalagomat, rajta a nevemmel. Ilyenem még nem volt. Csupa nagybetűvel, mint Nemecseknek a legvégén.

Hivatalos célfotózás, egyedül, majd a szervező lányokkal, aztán Szabit is behívom. Rövid interjúféle, nem tudok nagyon mit mondani, fejben még mindig a szintidővel küzdve futok és azt a világos foltot követem magam előtt. 

Szabi is beért szinte terv szerint, Daniék szűk negyedórával előttem. 

Hát kb. ennyi volt... aztán még egy befutó mákos tészta, a leadott csomagjaim átvétele, az érem és a befutószalag csodálata. Szabival még ülünk egy kicsit, beszélgetünk, kinek milyen volt, átöltözöm szárazba. De már csak ránk várnak... elindulunk. 

Ketten konvojban vezetünk haza, a szokásosnál jóval lassabban.  Jöhettünk volna egy kocsival is...

Utózöngék

112,7 km lett a vége számomra. 3 km ráadás összesen. 2 nagy elkavarás és sok pici.

És igen, már biztos: megtaláltam, tövis. Átszúrta a HOKA 4 centis talpát, majd a spec talpbetétemet végül az én talpamat is. Vérfoltos mindkettő. 

Pozitívum, sőt siker, hogy megúsztam esés, szívbaj, eléhezés nélkül, utóbbi kettő nem kis részben az órámnak is köszönhető. Ennek a megúszásnak persze ára van, időben. 

A szokásos kis izomláz, ami amúgy csak a közepesen hosszú futások után szokott lenni... most a hosszú után azért van, mert a végén kevés volt a kilazító gyaloglás. 

A jobb sarkamra nem tudok még lépni... lyukas. Kicsit be is gyulladt. Rosszabb, mint a befutónál. 

És hát - ezt igen ritkán érzem - de most kicsit büszke vagyok magamra... talán nem is ez a legjobb kifejezés... no nem a 110 kilométerért, mert úgy álltam hozzá, hogy az nem volt kérdés, csak a hogyanja - hanem, hogy nem adtam fel a célt, a nem várt nehézségek és fájdalmak ellenére sem, és képes voltam ilyen utolsó órára. Egyszer volt már ilyen, a tavalyi UTH 85 kilométere után. Kiszenvedtem, megvan.
Gyönyörű az a célszalag... Kellett. Boldogság, nem felejtem el, mibe került. Azt kérem majd a síromra. 

De ezt az egészet nem kívánom még egyszer magamnak... 

Most úgy gondolom, hogy ez volt az utolsó ilyen, ultra távú terepfutó versenyem.
Nem vigasztal, hogy már szinte minden ilyenen én vagyok a korelnök... Ezek szintideje nekem már komoly kihívás. Nem adnak rá semmi korkedvezményt. A szintidő mindenkinek ugyanaz. Bírom a szenvedést, de nem keresem. 

Évek óta sérült futómű, túlsúly, kor, lassulás... ezek már ellenem szólnak.

Maradnak az instant túrák és a teljesítménytúrák - akár ilyen távokon is -, de ahol belefér, hogy ha nehéz, lassítok. És fotózhatok kedvemre. És beszélgethetek turistákkal. És együtt futhatok sporttársakkal.
És végig jó. Nem "másképpen", hanem úgy. 

(Azért persze nagyon nem csodálkoznék, ha jövőre ismét ott állnék a rajtban...)

Jövőre pedig kerékpáros - főleg terepkerékpáros - évet tervezek - kevesebb futás, több kerékpározás... és van néhány kihívás ott is a bakancslistámon. Legközelebbi célom a kerékpáros Vérkör teljesítése, de addig még hosszú út vezet. 

Köszönet mindenkinek, aki bízott bennem, aki előzetesen biztatott, aki követte a haladásomat.
Köszönöm a feleségemnek, aki elviseli és támogatja a hóbortomat, még pályabejárásokra is eljött velem.
Köszönet a szervezőknek, igen jól összerakták a végére, köszönet a külsős Erdei Andrásnak és csapatának a tökéletes szalagozásért, a kontrollfutásért, hogy minden rendben legyen a pályán a verseny idején is, és végül de nem utolsó sorban az ellenőrzőpontok személyzetének, különösen az utolsó néhánynak, akik csak miattam maradtak már kinn, és még figyelemmel is kísérték a haladásomat. 

Boldogság van.

És üresség pár napig. Aki csinálta már, tudja...

Hogy kiknek írom ezt… jó kérdés. Futótársaimnak? Nekik ezek nem újdonságok. Nem futó ismerőseimnek? Őket ilyen mélységig nem érdekli a dolog, hamar tovább lapoznak. Esetleg a kettő között lehet egy szűk réteg, a hosszú távokkal kacérkodó vagy barátkozó futó ismerőseim. Ez nem sok.
Tehát főleg magamnak….
Tulajdonképpen zavar is már mostanában, mikor a FB posztjaim, a futókirándulások, versenyek képes beszámolói alatt gratulációkat kell fogadnom. Nekem ez életformává vált, nem jár érte elismerés… Csak élményeket, szép képeket, hangulatokat osztok meg. Nem nagy dolog ez, minden egészséges ember eljuthat ide, ha érdekli, és elég időt szán rá. De mások máshova jutnak el ez alatt az idő alatt, mert másra szánnak időt (nem a sorozat nézésre gondolok persze), ami nem kevésbé fontos, legfeljebb még kevesebbeknek érdekes.

Eddigi egyik legnagyobb futós kihívásom volt...

Pedig ez is “csak’ egy Vérkör, amit annyira szeretek, és amelyet annyiszor teljesítettem már. Eddig 7 regisztrált instant Vérköröm volt, de már 11x mentem végig az útvonalon bő 2 év alatt.

És mégis…

(Aki tudja, lapozzon:
“A Vérkör egy 77 Km-es körtúra a Vértesben. Gyakorlatilag egy teljesítménytúra ami egyénileg, bármikor teljesíthető. … Három módon teljesíthető gyalog, futva, kerékpárral. A teljesítés módjától függően változik a szintidő” (18, 12, 7 óra) www.verkor.hu)

A gyalog és a futó teljesítés között gyakorlatilag egyedül a szintidő a különbség, hiszen a gyalogosok is sokan belefutnak, és a futók is kénytelenek lehetnek bizonyos helyeken gyalogolni.

Eddig mindig gyalogosként neveztem, vagyis volt 18 órám a teljesítésre. Az útvonal nagy részét általában kocogtam, így 12-15 óra között voltak az eredményeim - a hosszabbaknál általában volt valami extra körülmény vagy sérülés.

De régóta nézegettem a futós változatot is. Ennek a nevezési módnak az a hátránya, hogy a 12:01-es idő ugyanúgy sikertelen teljesítésnek minősül, mint a 17:59. Sajnos, már kiöregedtem abból, hogy simán kirázzam a távot 12 óra alatt - a maga 1600 m szintemelkedésével. De éreztem, hogy nem lehetetlen egyszer, 2 éve, Edittel sikerült is, gyalogosként nevezve.
(10 évvel ezelőtt úgy gondolom, 10 óra is reális lett volna, de hát akkor még nem volt Vérkör, és én alig futottam terepen.)

Feltételek

Viszont néhány - saját magam szabta - peremfeltétele volt, hogy egyáltalán belevágjak, és egy kis speciális felkészülést is igényelt.

1. a melegre érzékeny vagyok a hosszú távokon, ezért feltételként szabtam magamnak, hogy 8-10 fokos időben szeretnék menni, illetve, ha ennél melegebb van, akkor legalább legyen szeles nap, vagy egy kis eső.

Nem teljesült… a kinézett időszakban (4 napos hosszú hétvége) 12-21 fokos napok voltak.

2. Feltétel volt még, hogy legyek kellőképpen kipihent, hajtsak végre legalább egy maraton taperinget az utolsó 3 hétben.

Nem teljesült: csupa “kihagyhatatlan” verseny volt a megelőző 8 hétben: Tihany Xtreme terepfélmaraton, Csákvári Eco Trail terepfélmaraton, Spar Maraton Budapesten, illetve 2 héttel ezelőtt a Panorama Trail Zemplén (45 km 1500 m szinttel). Ezekre “muszáj” volt elmenni.

3. Egészségesen, sérülés nélkül menjek.

Nem teljesült: előtte 6 nappal nátha és torokgyulladás, amiből pár nap alatt kijöttem ugyan, de kicsit visszavetett. És volt egy vádli sérülésem, valószínűleg kisebb szakadás, amely főleg a felfelé gyaloglásoknál jelentkezett, de néha futás közben is. Ezt bizonyára a Zemplén Trailen szereztem, legalábbis ott érzékeltem először.

Aztán mégis futóként neveztem be... mert egyrészt a zempleni trailes teljesítésem a fentiek ellenére is bizakodásra adott okot, másrészt nem volt szükségem egy 8. gyalogos eredményre, így inkább kockáztattam a futós szintidővel.

Társam, Kata pedig első teljesítésére készült: abban biztos voltam, hogy neki nem fog gondot okozni a 12 óra, és hogy ő sem nekem - meglehetős biztonsággal mozog az erdőben, akár egyedül is. Ő gyalogosra nevezett, hogy mindenképpen legyen egy érvényes teljesítése, mivel ez a következő tervezett túránk (a Vércse 100) nevezési feltétele. De természetesen végig együtt mentünk. 

Mese

Nehéz így a szintidő szorításában menni... nem jöhet közbe hiba, eléhezés, kiszáradás, szívritmuszavar, sérülés, pályatévesztés... Nem pihenünk, nem fotózkodunk, nem csodáljuk az őszi tájat.

És hát végig menni kell. A K.E.T.,  Könyörtelen Előrehaladás Technikája szerint. Mindent mozgásban csinálni: enni, inni, tájékozódni, próbálkozni a kódok elküldésével. És akkor simán megvan.

Így is lett.

A terv az volt, hogy megpróbáljuk fejlámpa nélkül megoldani. Mivel kb. 10 óra volt napkelte és napnyugta között, ez kb. 11 “világos” órát jelent. Ennek megfelelően 1 órával napkelte előtt indultunk, mivel az első fél óra még aszfalton majd aránylag nyílt területen halad, azt sötétben is meg tudjuk tenni. Ugyanez igaz az utolsó fél órára. Tehát a pirkadat Majk után, még az erdő előtt ért bennünket. Eddig jó. Jól is haladtunk. Az első 20 km alapján a szokásos lassulást figyelembe véve is belül lehettünk volna akár 11 órán is. Elég hűvös volt, induláskor +5 °C körül, jó volt a hűtés, kevés folyadék fogyott. Talán túl kevés is… A 2. pont, 22 km után hosszú könnyű szakasz Vérteskozmáig, majd vagy 2 km emelkedő után ismét könnyű szakasz Csákvárig (35 km). Ennek ellenére belassultunk… úgy számoltam, hogy el kell engednünk a 12 órát is. Hacsak valami nagy feltámadás nem jön…

Csákvár, nyomós kút. Az egyik legfontosabb hely a körön. Ittunk, töltekeztünk, ettünk. Csákváron végigvonszoltuk magunkat, elértük a bányát, majd az erdőt. És akkor elkezdett ismét jólesni a futás. Az emelkedőkön is. A Gém-hegyre, majdnem végig, csak a durvább részeken gyalogoltunk. Megjött a feltámadás. Ismét harcban álltunk, jó érzés volt. Innen már szinte végig.

Kiszáradás lehetett, így utólag visszagondolva. Az ember sokadszor is belelép ugyanabba a folyóba.  

Pedig viszonylag egyszerű dolog a hosszú távú terepfutás (persze adott edzettség mellett, és nem az élvonalban), kevés szabály van, de azokat be kell tartani, és akkor szinte akármilyen messzire el lehet jutni. Koncentrálni a feladatra: enni, inni, erőt beosztani a tapasztalatok alapján. Nagyjából ennyi. Akkor is, ha vannak érdekes beszédtémák közben. Mert mindig vannak. :)
Az erőnlét persze szükséges feltétel, de az csak 20-30 kilométerekre elégséges is.

Szellemileg is fárasztó. Állandó figyelem az útra… a lépésekre. Itt nincs olyan, mint aszfalton, hogy akár szinte bóbiskolni is lehet közben. Minden lépés más, mindig tudni kell, mi következik, látni közelre és féltávolra. Viszont éppen emiatt jobban kikapcsol, mint bármi más.

Aztán az erőbeosztás. Kicsit az akadály- vagy a gátfutáshoz tudnám hasonlítani. Nem lehet úgy csúcsrajáratni a szervezetet, mint egy aszfaltos maraton esetében.

Na szóval, feltámadtunk. Attól kezdve nem volt baj, figyeltünk a frissítésre. Talán a legutolsó 4-5 km, ami már nem esett jól, ott benne hagytunk 5-10 percet. 

Technikai részletek.

Az öltözéket aránylag jól eltaláltam, nem is volt nehéz, mert már hajnalban 12 fok volt, vagyis minimál rövid felszerelésben neki lehetett indulni. A cipő is jó választás volt. Eddigi összes Vérkörömet, a TT-ket beleértve Hokában teljesítettem, de az néha hólyagokat okozott, és a csillapításával sem voltam elégedett általában féltáv után. A Salomonnal nem volt semmi probléma. Sokkal jobban kapaszkodik, és szerintem jobb mozgást enged a Hokánál. De hosszú távon először a Zemplénben mertem tesztelni, pont emiatt a Vérkör miatt. És bevált… igen jól kapaszkodik a meredek és avaros talajon is, földközelibb a lépés is, és nem okozott vízhólyagot sem. Ez persze egyéni dolog, de én váltani fogok.

A talaj is jó volt, volt helyenként ugyan mély volt avar, de az előző napo gyenge esőzéseinek hála nem az a ropogós fajta, hanem már kicsit összetöppedt, s így jobban kiadta a terepet, biztonságosabb volt. Azért persze így is akadtak technikás részek.

A frissítés… hát az érdekes volt. Jól felpakoltam szokás szerint, aztán szinte mindent hazahoztam. Ezek szerint saját zsíron is teljesíthető elég jó idővel is.

Sérülés: aránylag jó megúsztam, a vádlisérülés csak 30-40 km között kb. egy óráig, majd az utolsó fél órában jelentkezett, mondtam is neki, hogy most már elkésett, meglesz négykézláb is.

Epilógus

Már a célegyenesre fordultunk a sportcsarnok közelében, amikor megláttuk a piros melegítős alakokat a cél mellett. A szervezők kijöttek elénk! Nagyon jól esett, köszönjük! Így még vagy egy fél órát elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól Mátyással és Fecóval.

Pár napig úgy voltam vele, hogy ez nem az én műfajom lesz… ez a futós Vérkör… maradok a 13-14 órás lazább teljesítéseknél, amikor van idő nézelődni és fotózni, és nem kell nézni az órát. Most már úgy gondolom: meglátjuk… ennek is megvan a szépsége, akár csak a futóversenyeknek, amelyeket az ember próbálja a legtöbbet kihozni magából.

...és azt hiszem, ezzel korelnök lettem a futós szintidőt teljesítők között. Az egyik szemem nevet... :)

A célban

Soha ne mondd, hogy soha...
Szóval, megint itt állok a Salomon Ultra Trail Hungary, az UTH "babatávjának" a rajtjában. 
"Gyárilag" 54 km a Pilis - Visegrádi-hegységben: Szentendre - Lajosforrás - Pilisszentlászló - Visegrád - Pap-rét - Vörös-kő - Szentendre.

"Mai mottóm": pulzuskontroll, szívkontroll, térdkontroll és melegkontroll. 
Az első kivételével egyik sem a barátom.
És hát ennyi peremfeltétel mellett ebben a korban már az "időkontroll" is belép - menni, nyomni kell végig, ahol és ahogy lehet, hogy meglegyen. Hogy beleférjek. Én a szintidővel harcolok ezen a pályán. :(

Tudtam, hogy más lesz, mint az előző kettő. És azt is, hogy most sikerülni fog. 
Három éve felkészületlen voltam erre a mennyiségre, a pilisi szintekre és a dagonyára. Két éve ugyan egy órával jobbat mentem azon a távon, de a váratlan távnövekedés és dagonya akkor is megtréfált. 
Most bizakodásra adhatott okot, hogy azóta mondhatni "megszoktam" ezeket a távokat - az utóbbi két évben teljesítettem egyebek mellett 9 Vérkört és két Kinizsi 100-at - viszont nem lettem fiatalabb, és új tényezőként egy korábbi sérülés miatt a térdeim sajnos nem szeretik a 2-3%-osnál meredekebb lejtőket. Nem az emelkedőket - a lejtőket. :( Itt pedig vannak ilyenek. Sőt, a szintemelkedés-csökkenés nagy részét ilyenek adják ki.
Ez nem a Velencei-hegység, és nem Vértes. Vannak olyan szakaszok, amelyek igen combosak, cserébe jó hosszúak is. A visegrádi Kálvária útja fel a várhoz (s utána szinte rögtön még 200 méternyi emelkedés), aztán a Hétvályú-forrás - Vörös-kő szakasz - a számomra legendás mumus - kb. 40 km-nél jön, van benne 50% fölötti meredekségű 200 méter is, majd utána még egy mászás a Nyerges-hegyre - nem az én szívemnek való egyik sem. Szóval hiába megyek fel itthon edzésként 8x a Meleg-hegy direkt meredekjén (mint 2 hete), az nem ugyanaz. Nem olyan meredek és nem olyan hosszú.

A visegrádi Kálvária - nevéhez méltóan - most nagyon megviselt (bizonyára a nagyon elrontott visegrádi frissítésnek köszönhetően, volt is emiatt egy rossz mintegy másfél órám), de a másik kettőt most aránylag könnyen vettem, már ha lehet ezekre egyáltalán ilyet mondani - mindenesetre megállás nélkül és gyorsabban felértem, mint bármikor.
No de ez már inkább a vége - igaz én ezektől tartottam, ezek jelentik a savát-borsát, a különlegességét ennek a versenynek. Addig mondhatni "eseménytelenül" teltek a kilométerek, gyönyörű környezetben, színes futók között haladtam, mint máskor :), szóval jól ment, jól éreztem magam: felfelé előztem, lefelé előztek. Mármint az én "kategóriám", akikkel nagyjából egy átlagsebesség mellett kerülgettük egymást végig. Útközben ismerkedések, együttmenések kis szakaszokon, beszélgetés, csak hogy teljen az idő ;) 
Az egyik ilyen eredményeképpen 20 perces útvonaltévesztés... Majd még egy, de azt már egyedül hoztam össze, szerencsére egy lengyel páros már visszafelé jött, így rövid tanakodás után én már kevesebbet mentem rossz irányba. Pedig az útvonal jelzése, a szalagozás és festés bolondbiztos volt... De a figyelem elterelődésére talán csak az lehetne megoldás, ha egy hangosan kiabáló irányító állna minden kereszteződésben, és a nevemet is mondaná... :)
... aztán így egyszer csak azon találom magam, hogy van 70 percem, és még közel sem vagyok az utolsó ellenőrző ponthoz, a szentendrei skanzenhez, ahonnan még majd' 7 km a cél. Nyomás... Ilyenkor már nem esik jól a folyamatos futás, de nem volt más választás... ennek sikerülne kell. Onnan már szinte végig enyhén lejt - igaz, vannak benne még nemszeretem lejtők is - de tulajdonképpen nincs semmi bajom, tehát tervezhető a vége. Benyomok egy gélt, letuszkolom egy fél kulacs vízzel, és nyomás a lengyelek után.

 
A skanzenig nagyon szép, helyenként meredek single track, néhol dzsungeles beütéssel (video). Skanzen, ellenőrző es frissítőpont. Kiabálnak mssziről, igen lelkesek. Nem akarok sokat időzni, még egy gél vízzel, pár korty kóla (ilyenkor már szabad) és nyomás... De meglátom egy sorstársamat, akivel együtt tévedtünk el. A földön ül, levette a cipőjét, a felesége ápolja, főleg a lelkét, feladta. Na ilyen nincs... Szinte kiabálok vele... ha én beérek, ő is! Márpedig ugye én beérek... Harmadik felszólításra végre szedelőzködik... Elindulok, az utca végéről visszanézve látom, hogy elindult. :) Jó érzés tölt el.
Nyomom végig. Jólesik, bizonyára az adrenalin teszi. Innen a célig legalább 15 embert megelőzök. Arra is van idő, mert kell, hogy legyen, hogy egy fiatal lányt még megbiztassak, futásra bírjak, aki már gyaloglásra vette és elengedte a szintidőt, majd később meg egy hölgyet, aki az eggyel hosszabb távon indult. Itt már nem szabad feladni! A fájdalom pillanatnyi, a dicsőség örök, mondják. Menni kell! "Fuss, a leglassabb futásoddal is beérhetsz még, csak ne gyalogolj!" Párszor meg visszanézek rajuk és visszaintegetek biztatásképpen... jönnek! 2 éve talán nekem is ennyi hiányzott volna, mikor elengedtem a szintidőt, hogy valaki rámripakodjon.
Beérek a házak közé, külváros, murvás utak. Elérem az elágazást, ahol reggel már jártunk, itt ágaztunk el, innen már csak 3 km. Elérem a patakot, ez már majdnem a célig vezet. Itt összeállok még egy sporttárssal, innen együtt megyünk. Kihasználunk egy mutatós helyi nyulat. Át a kis hídon, onnan már a belváros kezdődik. Macskakő, tömeg. Turisták tömege. 
És ez a nap fénypontja... Tök ismeretlenek biztatnak és éljeneznek hangosan, az ember akár hősnek is képzelheti magát. Szinte sorfalat állnak azon a párszáz méteren :) ahogy oda nem illő ruhában az ember végigfut a Duna partig. Ez a rész szerintem minden résztvevőben nyomot hagy...
Célegyenes, közel a célkapu. Látom, hogy van még negyedórám. Hát ez meg hogy? Öröm, bódottá.. ;) ...a cél előtt 10 méterrel egy sporttárs küzd a kimerültségével és görcseivel. Nem tud már lépni, összegörnyed. Megállunk hozzá, besegítjük. A fényképezőgépek kattognak... :o pedig ez annyira természetes.
Megkapom a gyönyörű befutóérmet, jó súlyos is :) a karóra-chipet leveszik rólam, készül saját és hivatalos célfotó, tudok mosolyogni is, teljesen jól vagyok.

És van még idő... visszasétálok a pálya mentén... pacsizok a fiatal lánnyal és a hölggyel, akiket futásra bírtam... most már beérnek. Jönnek a lengyelek, nem emlékszem, hol előztem vissza őket, talán az utolsó ellenőrzőpontnál. Felmegyek egészen a főtérig. Látom közeledni a kollégát, akit a skanzennél állítottam talpra... van 3 perce még a maradék 300 méterre. Beállok mellé nyulazni a célig... beszélgetünk, örülünk :) talán jobban örülök az ő sikerének a magaménál... 

Ennyi volt... a most már tényleg utolsó UTH-m. De erre az évre biztosan

Egy speciális terepfutó versenyen vettünk részt, mi Anitával voltunk párban. 

Már korábban felfigyeltem erre a versenyre, de nehéznek találtam, a szintidőt szűknek. Aztán az idén, a sok gyűjtött terep-kilométernek köszönhetően, és felbátorodva a több 50 km-es vagy hosszabb teljesített teljesítménytúrán, már elérhetőnek tűnt a Szimpla is, éreztem, hogy eljött az ideje. 
A Gerecse 50 közös teljesítménytúránk után a pozitív tapasztalatok fényében pedig természetes módon adta magát, hogy Anitával szeretném teljesíteni. Ő pedig némi tanakodás (és hosszú hallgatás) után szerencsére igent mondott.
Talán még nem sejtette, mit vállal... igaz, én sem. 

Két nappal előtte felszerelés-kiegészítés egy sportáruházban: top, sild, gélek, BCAA, + ez+az. 

Mivel a verseny vasárnap reggel 8-kor kezdődött Mátrafüreden, hogy ne kelljen (ismét) fél négykor kelni, Fehérvárról már szombaton elutaztunk, és helyben szálltunk meg. 

Út közben Budapesten egy futóboltban lábállás diagnosztika, majd cipő válogatás. Annyira profi, alapos és kedves a kiszolgálás, hogy egy kis reklámot igazán megérdemel a MaratonMan Depo.

Így aztán volt időnk még "turistaként" is meglátogatni Kékestetőt. Anitában igen-igen régi kellemes emlékeket idézett, nekem pedig - bár már számtalanszor (na jó, csak 14x) felfutottam és egyszer fel is bicikliztem - jó volt most végre "civilben" is megnézni.  

A csúcskő közelében lévő szomorú motoros emlékhelyen elég sok időt eltöltöttünk. Minden koszorú, minden kopjafa, minden kép egy emberi élet....
Ezt minden évben megnézem a Csúcsfutások alkalmával, de most több idő volt szemlélődni és nem volt tömeg sem, rajtunk kívül 4-5 turista lézengett a környéken. 

Több kép ITT.

 Elkészültek a kötelező fotók is, a toronnyal,a csúcskővel, és mókázással.

A VERSENY

Nem voltak túl jók az előjelek. Anita torokgyulladása pár nappal a verseny előtt nem sok jót ígért, mint ahogy az én 9 nappal előtte egy banális eséskor szerzett térdsérülésem sem. Mindkettőnek jelentősége lett a verseny során, szerencsére nem végzetes.

Kelés korán, egy kis péksüti, plusz egy fehérje + szénhidrát turmix reggelire, vitaminok bevétele, aztán nyomás a szállásunktól egy bő km-re lévő rajthoz, természetesen gyalog.

Előzetesen haladási tervet készítettem, figyelembe véve az emelkedőket, lejtőket, az előzetesen futhatónak és futhatatlannak ítélt szakaszokat.
Az elv nagyjából ez volt: lefelé és vízszintesen mindig futunk, felfelé csak az enyhe emelkedőkön, egyébként gyaloglunk, a durva részeken túrabottal segítve magunkat. És pulzuskontroll mindenek felett, mivel ez számunkra - a várható teljesítési időt figyelembe véve - ultratávnak minősül, így nem szabad idejekorán ellőni a puskaport. 
A fentieket sikerült is betartanunk.

Frissítési terv is volt - de nem igazán tartottuk be. Meglehetősen kevés bevitt kalóriával oldottuk meg, sok kaja megmaradt, igaz nem is volt talán többre szükség, mert "kényelmes" aerob tartományban mentünk majdnem végig. Az Anita pulzuszónáit sajnos még nem sikerült előzetesen belőni, így az enyémet vettük figyelembe, a nekem szokásosnál 6-8 ütéssel alacsonyabb átlaggal mentünk végig, és az a tempó neki is jó volt. Hogy ez működik, azt már korábbi hosszú futásokon sikerült kitapasztalni.

A térdsérülésem már az első Kékes lejtmenet közepétől bejelzett, végül 2 fájdalomcsillapítóval abszolváltam a távot. Lefelé sajnos így is igen belassultam, nem szerettem volna nagyobb sérülést összeszedni. 

Anita gyomra az előző napi gyógyszerit meghálálta: egy kis eléhezés, nem kis gyomorpanaszok... de igen hősiesen viselte, önmagát többször legyőzve, a teljesítésnek alárendelte a problémáit. 

Egyikünk felfelé, másikunk lefelé volt gyorsabb... Ha nem kellett volna együtt menni, összességében haladósabb lett volna: de hát ez a Szimpla Élmény... nem hagyhattuk el egymást. 

Meleg, de nem annyira. 21-31C. A nagy hőség elmaradt. Kis szél. 

Brutál lejtők és emelkedők, Sombokor lefelé, csúszáshatáron, négy lábon a túrabotokkal, mások pedig ki hogy: fenéken csúszva, fától fáig ereszkedve.

By the way, a botok: nem lett volna meg nélkülük. Sokan belassultak az emelkedőkön, mi egyenletesen toltuk. Semmi combfájdalom.

frissítés

szintidő, útvonal hossz: track - kiírás

szerencsére nem ott értünk le a hegyről, ahol a Csúcsfutások után szoktunk, hanem in the very centre of the village, így épp hogy, de beértünk.

"Szintidőn belül túléltük! 36 km, 1680 m szint, 5 óra 53 perc. Szimpla élmény :-)
(Anita)
A célba érve HIDEG VIZES törölközőt kaptunk a nyakunkba! Ezzel Csanya - aki ezt az állat útvonalat kitalálta - a szívünkbe lopta magát. Ezért lehet, hogy mégsem kizárt, hogy jövőre is eljovunk.
Azt pedig nem tudom elképzelni, hogy lehet ebből a körből kettőt lefutni.
(Dénes)"

Képek

Eredményhirdetés: tényleg nem hirdettek győztest! Bennünket másodikként szólítottak a pódiumra, ahol Csanyától megkaptuk a teljesítésért járó dögcédulákat:

100 km-es teljesítménytúra, 24 órás szintidővel

Hivatalos honlap
Fotók, videók a végén 

Rövid változat:
Kevéssel 21 órán belül megcsináltuk.
A 2 héttel ezelőtti pilisi UTH 55 57 kilométere sokkal de sokkal jobban megviselt, mint ez a 100 km! 

Hosszú változat:
...ez tényleg hosszú lesz, mert habár csak pár hete merült fel az ötlet maga is, életem egyik legnagyobb sportélménye lett belőle, ebben a kategóriában. A Vérkör TT, és persze főleg a Gerecse 50 mellett. 

Szóval popcorn, kóla, aztán hadd szóljon. ;)

A Kinizsi nem volt a bakancslistámon. Még a tudatomban sem.Hallottam róla, persze, de soha nem foglalkoztam komolyabban még a gondolatával sem.
Régen talán azért nem, mert teljesen elérhetetlennek tűnt. Aztán épp amikor már futottam pár ultratávot az éves szokásos maratonok mellett, kialakították a Terep 100 terepfutóversenyt a Kinizsi 100 mintájára, az azzal elégedetlen futók (megértem), megegyező útvonallal, eleinte teljesen párhuzamos rendezéssel a gyalogtúrával - ezt már nézegettem, távolról, futóbarátaim, ismerőseim részt is vettek rajta, de nekem túl nehéznek tűnt, a túrához képest sokkal szigorúbb szintidejével. És akkoriban még csak ritkán mentem terepre futni, nagy távokra végképp nem, 25-30 km volt talán a max.. Aztán a Terep 100 verseny el is halt, megszűnt.

2 hónappal ezelőtt egy sporttársam, nevezzük Józsinak :), felvetette - ő persze úgy emlékszik, hogy én vetettem fel ;) - hogy mi lenne, ha megpróbálnánk ezt a Kinizsi 100 mókát. Mondom jó, de akkor nagyrészt futva, mert hát egyrészt mi ilyen vagányak vagyunk, gyalogolni akárki le tudja (???), meg ugye mi nem érünk rá annyira, mint mások (tipikus válasz, mikor teljesítménytúrákon a gyalogosok megkérdik, miért futunk). Felfelé majd nagyrészt gyaloglunk, vízszintesen és lefelé futunk. 

Beleegyeztem (beleegyezett), regisztráltunk gyorsan, mert igen fogyóban voltak a helyek, hogy majd legfeljebb visszalépek, de hát legyen helyem, ha mégsem. A jobb nevező helyekről már így is lekéstünk, maradt a helyszíni nevezés... ld. később a tortúránkat.

Egy héttel előtte időjárás előrejelzés: 30 fok, napos idő. Bakker... :(
Nos, én ilyen meleg időben nem futok ultrát, az az egy biztos! De még maratont is direkt csak tavasszal és ősszel szoktam, merthogy úgysem úsznám meg kiszáradás nélkül. 
Józsi meg menjen csak egyedül, én nem vagyok bolond.

Azért beszereztem a szükséges űrkajákat, vettem jegyet is a hajnali (éjszakai!) vonatra, hogy ha mégis, akkor ezen ne múljon.
De úgysem megyek.

Aztán a szombat hajnal már a fél ötös (brrrr) vonaton talált, Nórival... :) 

Nóri már korábban jelentkezett, jobb feltételekkel, és eldöntötte, hogy nem velünk jön, mert mi futni fogunk. Ő meg ugye legfeljebb lefelé! Erről még később lesz szó. :)

A HÉV menetrend átszervezése miatt rövid (2,5 km) gyaloglás a Déliből a Margit-hídig. Hát, néha bele kellett kocognom, hogy tartsam Nórival a lépést. Itt már látszott, hogy minimum Kinizsi 102,5-öt fogunk teljesíteni.

Megtaláljuk a start helyéül szolgáló Veres Péter Gimnáziumot. Kb. 200 méteres tömött sor a nevezéshez, odaér Józsi is. Nóri el, mert neki már kész a nevezése, csak startolnia kell... Háromnegyed óra sorban állás a nevezéshez. Megkapjuk az itinert, a mágneskártyát, elvileg már csak át kell ballagni a pár száz méterre levő starthelyre, becsippantani és indulni.

Hát nem. Újabb háromnegyed óra (másik) sorban állás után elrajtolunk. Nóri majd' egy órával korábban el tudott indulni, azzal, hogy majd úgyis utolérjük...

Közben változik a stratégia: mi is csak lefelé futunk a várható meleg miatt. Úgyis bőven meglesz szintidőn belül.

6 km folyamatos emelkedővel kezdünk, a Nagy-Kevélyig, egy hosszú hegygerincen jutunk fel. Először járok ott, de már sokat hallottam róla. Gyalogolunk, sokat előzünk, néhány futó bennünket előz. Gyönyörű a kilátás, nézném még tovább, elolvasnám a táblát is szívesen, de Józsi itt nem is lassítva már el is tűnt, nyomás utána. Ezt párszor még eljátszottuk, így résztávos edzést is sikerült a túrába iktatni.

Már itt elővettem a botokat, tanulva a két héttel ezelőtti UTH 55 hibáiból. Pár perc alatt sikerült szinkronizálnom a kezeim és a lábaim mozgását, és könnyen haladtam felfelé minden emelkedőn. Józsi bot nélkül ugyanilyen könnyen. :) 

Majd a Pilis-nyereg, és a hozzá vezető szerpentin. Talán az egész túra legszebb része! (Nóri képei között megtekinthető alább.)

Kesztölcön nagy vendéglátásban van részünk, az önkormányzat jóvoltából!
Fröccs, bodza szörp, pogácsa, szóda, mosdó, kedves emberek!

Előtte nyomós kút, fej, tor, potroh teljes bevizezése. Mi kellhet még? :)

Jött Nagy-Gete. Sokat olvastam róla, minden beszámoló megemlíti: Az aztán a kemény... Mikor azt hitted, hogy már fenn vagy, még újabb emelkedő jön... Háromszor...

Aztán... lényegében szinte észre sem vettem... mentünk felfelé, igaz, sokáig... mentünk, mentünk, nagyon sokáig, már nagyon unalmas is volt, hogy sosincs vége, de nehéznek egyáltalán nem volt nehéz.
Nem úgy a lefelé út. Másfél kilométeren leadtuk a 6 kilométeren megszerzett szintet. Sebesség 1-2 km/h lehetett. Lefelé! Volt benne minden, meredek ösvény, sziklás lejáró, vízmosás víz nélkül (UTH 55 sóhaj...hej, ha ott is víz nélkül lett volna), gyökeres meredek lejtő, kb. mint Gerecse 50-en a Bányahegy, vagy az UTH 55-ön a Vörös-kőre felvezető út - csak itt lefelé... de hát lefelé sem sokkal könnyebb, mint felfelé, csak máshol fáj ;). A térdeimnek annyi... aztán mégsem, egy óra múlva már nem fájt semmi. :)

Frissítés

Egy kétliteres ivóhátizsákkal és egy 6 decis kulacsövvel vágtam neki. Mindig csak 1 litert töltve a zsákba, kivéve, hogy a terv szerint 2 helyen teletöltöm a kb. 20 óra során - ennyire saccoltam a befutóidőt, miután a futás nagy részéről lemondtunk. Csak vizet vittem, izót nem, ez bejött az idei 50+ túrafutásokon, nem is volt gyomorgondom egyszer sem. Egy a probléma vele, oda kell figyelni az ivásra. Ha izót iszol, automatikusan megszomjazol negyedóránként a sótartalma miatt, víz esetében nem működik a jelzőrendszer.

A tartály feltöltéssel csak egy helyen számítottam el magam, nem is tudom, miért (talán futóidővel kalkuláltam?): pont a hírhedt Katlanon víz nélkül vágtam át. Egy órát mentem víz nélkül... Nap szembe süt, homokos út visszaveri a napfényt - mint a sivatagban, úgy képzelem. Nyelv szájpadlásra tapad, pulzus elkezd emelkedni, ahogy kell. Komfortérzet rohamosan csökken, majd megszűnik. :)

Totál kiszáradva értem (értünk) el a tokodi pincékhez. Sokan ilyenkor feladják, most is feladták, mert azt hiszik, vége. Az ember érzése tényleg az is. De én már gyakorlott kiszáradó vagyok, és szerencsére tudtam mi a teendő.
Egy fél órát rászántam, hogy kihozzam magam ebből az állapotból. Idővel nagyon jól álltunk, bőven belefért. Egy rögtönzött helyi büfé jóvoltából a képen látható dolgokat egy ültő helyemben mind elfogyasztottam, majd rövid nyújtás után továbbindultunk. Éreztem, ahogy tér vissza belém az erő, nyugszik a pulzus és a légzés, csökken a nyomás a tüdőmben, megszűnik a fejfájás - és további fél-egy óra után teljesen rendben voltam. (Egészen a célig!)

Utána már jobban figyeltem a feltöltésre - és a nap is kezdett lemenni. Alig vártam, hogy tűnjön már el végre! :)

21:15-kor kapcsoltuk fel a fejlámpákat.
Már szabad téren is elég sötét volt, de ott azért még ekkor is lehetett valamennyire látni. A Bányahegyre menet, az erdőbe beérve aztán hirtelen töksötét lett. 

Ekkortól csodaországgá változott az erdő. Felgyulladó lámpák mindenfelé, mások is pont ekkor, itt döntöttek a világítás szükségességéről.

Utána előttünk, mögöttünk, közel és távol lámpák sora, törpék a bányában. Vagy, ha épp nincs senki körülöttünk, pillanatokra kivilágosodó erdőrészek a távolban, mutatva, hogy jó felé járunk.

Nagyon jó az új fejlámpám! Gyalogláskor a takarékos módot használom, ezzel is nagyon jól lehetett látni - a Józsiét nem is kellett mindig felkapcsolni - technikásabb részeken, illetve futáskor a teljes fényerőt. Még úgy is 7 órát bír. Hajnali fél öt körül kapcsoltam le, még 70 %-on állt... Ez még téli éjszakákat is ki fog bírni! Szuper!

Az evés hibáit képes vagyok tízből kilencszer elkövetni. A maradék egyre meg nem emlékszem. Szóval, ahelyett, hogy az elején tömném magamba a száraz kaját, amíg bírom, csak annyit eszem, amennyi jólesik. Amíg jól megy a szekér, nem gondol rá (eleget) az ember. Aztán mindig eljön az idő, amikor már semennyi nem esik jól, és hiányzik a korai feltöltés energiája.
Ekkor beáll az az állapot, amelyben kénytelenek vagyunk a gyerekkorban sulykolt technikát alkalmazni: egy falat szendvicset nem 32x, de 64x megrágok, mire elegendő nyál termelődik a lenyeléséhez - de az is lehet, hogy csak a levegő páratartalmától nedvesedik meg... :)
Ilyenkor jönnek az űrkaják. Gélekkel, gyümölcsvelővel, csokival is el lehet lenni, de ezzel már kockáztatjuk a vércukor-libikókát. De végül is nem volt különösebb problémám.

Talán 70 km-nél? valami vacak köves úton mentünk már kilométerek óta, talán egy órája is. Futni alig lehetett, csak pár 10 métereket. Elgondolkodtam... amúgy szokásom... de ritkán okoz problémát :) talán félre is néztem?
Boka reccsenés. Az prágai jobb boka... amely miatt életemben az egyetlen maratont feladtam...
Valami öklömnyi nagy gömbölyű kőre ráléptem, és totál kifordult a bokám. Nem ficam, szerencsére. Talán, mert épp nem futottam. 
Nosza, menjünk tovább, aztán majd meglátjuk. Akár csak Prágában.
Ha megállok, biztos bedagad, és akkor nincs tovább, mert nem megy a lépés.
Pár km után, nem is rossz. Érzem, fáj, de nem korlátoz. Úgy tűnik, a szakadást legalább megúsztam. 
Végig tudtam vele menni (aztán Tatán az ebédlőben már beállt, ahogy kell, de az autóig ki tudtam sántikálni).

Bányahegytől (71 km) Józsi már néha panaszkodik, de látom is, hogy nincs jól, lassul, magába fordult, szótlan és nem veszi a poénokat. :) Már nem örül neki, mikor megkérdem, te ez nem lejtő? (Addig ez volt a hallgatólagos-megegyezéses kifejezésünk arra, hogy fussunk má' vazze! )
Az utolsó 10 km-re odaadom neki a botjaimat, tiltakozik, de aztán egész jól halad vele. 

Az utolsó pár szinte sík kilométert egyben megkocogjuk. Baj község, majd Tata. Megelőzünk még pár tucat embert, nem mintha számítana. A mi célunk csak annyi, hogy belül legyünk a 21 órán. Azért megnézzük az Öreg-tó partját is mielőtt beérnénk, ha már ott jártunk, bár nem volt az útvonalban... :)   

Tata, cél, beérkezés. Csippantás, névre szóló nyomtatott oklevél azonnal. Nahát, megy ez nekik! (XXI. sz. :P) 
Kitűző, a lényeg. Kézzel készített tűzzománc. Rajta a fontos szavak, Kinizsi és 100. A legszebb kitűzőm. 
Veszünk kinizsis pólót is. Egy számmal kisebb is elég lenne, mint egy nappal korábban.

Palóclevest kapunk. Nem volt semmi étvágyam, nem kíván a gyomrom semmit bevenni, de azért belekóstoltam. És bingo! Finom, ízlik, csúszik! Kicsit savanykás, elegendően húsos de kellően könnyű. Ennél jobb kaját ki sem lehet találni!
Utána Józsi meglep egy korsó Heinekennel. Második meglepetés, hogy alig tudjuk letolni. Összeszűkült a gyomrunk az elmúlt majd' egy nap alatt.

Nóri igen rendes, vár miattunk vagy 2 órát, és hazavisznek. Illetve engem a vasútra, mert ott hagytam reggel a kocsit. 

Otthon, a ház előtt, az autóban ülve még pár SMS váltás, FB reakciók átfutása :), otthon még úgyis alszanak. Meg hát felállni sem könnyű, halogatom, amíg lehet. 

Felbotorkálok, egy újszülött gnú mozgásával. Szerencsére nem látnak a szomszédok, nem lennék jó nagykövete most a sportos életmódnak.
(Persze, vannak, akiknek még sokkal rosszabbul megy a járás, ezeket feltétlen nézzétek meg:  Zombik a Déli Pályaudvaron, ugyanez szemből :) )

Aztán az örök dilemma: lefeküdni büdösen vagy tusolni, hajat mosni? Mindkettőnek van előnye és hátránya.
Az utóbbikat választom, végül is nem vagyok rosszul. Sőt, nincs semmi bajom. Persze csak AHHOZ képest.
Utána 3 óra alvás. Majd délután még 3.

Teljesen jól vagyok. Csak a bokám dagad még pár napig. fáj, de járni tudok, futni tudok, tegnapelőtt próbáltam. Az oldalsó szalagok nem kellenek a futáshoz. ;)

Itt tartunk most, 5 nappal a K-100 után.

A K-100 közel sem viselt meg annyira, mint a 2 héttel ezelőtti Ultra Trail Hungary 57 kilométere. Talán, mert most arányaiban több volt a gyaloglás, és kimosta az izmokat - no meg nem volt SÁR!

Holnap, szombaton pedig Kékes Csúcsfutás majd lefutás. Ez lesz a 14. Négykézláb is. 

Térkép, szintdiagram:

Saját fotók (GALÉRIA, kattints a képre!)

Nóri képeiből

A legfiatalabb ellenőrzőpont-személyzet (Bányahegy-tisztás). Cukorfalatok!

Videók

Egy hosszabb profi mozi a teljes Kinizsiről egy olyantól, akinek a tavalyi sikertelenség után idén sikerült,

 és egy hangulatos szép videó (Facebook) a Kinizsi hangulatáról egy olyan résztvevőtől, akinek sajnos most nem sikerült.

...merthogy az első helyezett a 2010-es prágai, amelyet be sem tudtam fejezni a 30. méteren (nem kilométeren, méteren!) elszenvedett bokasérülés miatt.

Itt, most legalább készülhetett ilyen kép: 

A verseny előtti utolsó hónapban változott meg, hogy már nem tekintettem évi célversenynek a 2014.10.11-i Spar Budapest Maratont. A szeptember elején leadott, a jövő évi nagyatádi eXtremeMan - leánykori nevén IronMan - nevezésemmel eldőlt, hogy a következő 11 hónapot annak kell alárendelnem. 
(Megjegyzem, hogy a célverseny státusz kicsit megmosolyogtató annak fényében, hogy ez évben alig több, mint 700 kilométert futottam, inkább a kerékpáros kilométereket gyűjtögettem. No, azokat sem "annyira", de azért volt 7 db 200+-os túrám is. No meg a rendszeres tollaslabdázás, amelyhez kell erő, de azért mégsem állóképességi sport. De azért arra persze "elég", hogy az ember rendesen elfáradjon benne, és ne kívánjon másnap futóedzeni.)

Így hát a maraton egy tesztversennyé fokozódott le, amelyre ennek megfelelő pulzustervvel érkeztem.
Cél a lehető legtöbb glikogén megtartása volt a táv második felére, majd még mindig elegendő tartalék képzése az utolsó tízesre, aztán onnan már ami belefér. Ha még fér bele valami. 

Nálam ez, számításaim szerint, a következők betartását jelenti:

, persze a megfelelő hidratálás mellett.

Az előzetes tapasztalatok alapján ebből 4:05 - 4:10 közötti végeredménynek lehetett volna kijönnie. 

De hát ember tervez...

Az események láncolata:

1. Még az Andrássyn, 1,3 km-nél, egy sietős gyalogos előttem akart átkelni, nehezen követhető sasszés futó-szerű lépésben, de még egy csellel is megtoldotta pont előttem.

2. Elestem.

3. Eddigi tapasztalataim bizonyára már beépültek az ösztönös mozgásomba, így nem feltartott kézzel próbáltam tompítani az esést (legutóbb vállficamhoz vezetett), nem tettem le magam elé a kezeimet (újabb könyöksérülés elkerülése), hanem cselgáncsosan, birkózósan oldalra gördülve próbáltam megúszni a nagyobb bajt.

   Ami végül sikerült is, már ami a nagyobb baj elkerülését illeti, de a könyököm a mellkasom alá került, mint később megtudtam.

4. Azonnal felpattantam, a futótársak aggódó tekintetétől és kérdéseitől övezve, és mentem tovább. Dolgozhatott az adrenalin, vagy valami, mert nem fájt semmim.

5. ==> 1-2 km múlva lélegzetvételkor fura szúrás a szívem tájékán. Bal oldalt már megszoktam, ha néha jön, bemelegszik és elmúlik. De ez másutt volt. Na, ha megrepedt valami belül, jól nézek ki. 

   De akkor miért tudok még futni? Így hát arra jutottam, hogy más a baj. Megnyomkodva a mellkasomat, már tudtam is, hogy mi.

   Volt már kétszer is bordarepedésem, úgyhogy azonnal megszületett a diagnózis. Ezt egy nyomáspróba is igazolta.

   Feladjam? Nem! Ezt ki kell próbálni, máskor nem tudom, hogy elejétől rossz állapotban hogyan lehet végigmenni a maratonon. 

6. ==> Terápia: több apró levegővétel az ütemes mély légzés helyett, a tüdőm leghasznosabb részét így kihasználatlanul hagyva. 

7. ==> Teljesítmény bekorlátozva, célidő feladva. Marad a pulzusterv, aztán kijön belőle, ami kijön. 

   4:15-20-ra még így is jó leszek. 

8. Aspirin bedobás, e célra mindig van nálam, szerencsére évekig elvan a kulacsövben. 

   Sokat nem jelent, de talán mégis. Tudok haladni hatpercesekkel.

   Az eddigi leglassabb maratoni-félmaratonom ever, 2:07:33. 

9. ==> (talán a lassabb futás miatt?) 32k körül, az Árpád hídra felfelé a bal nagylábujj megadja magát: mintha szöget nyomkodnának minden lépésnél. Egy darabig szenvedek vele, de aztán meg pont le kellene futni a Szigetre a lejtőn, na az már nem megy. Gyalogolva sem, sőt. 

10. Egy darabig sajnálom magam, majd megszületik a nagy terv: még van több, mint 2 órám 10 km-re, megy az már négykézláb is.
Megáll, cipőt le, zoknit le, cipőt összeköt, vállra fel, innen már mezítláb gyalog is! De még négykézláb is! Nehogy már. Van több, mint 2 órám. 
Kit érdekel most, hogy néznek a többiek.

11. Igen lassan haladok, az ínszalagok tiltakoznak az új módi ellen. Aztán meg félek is, nehogy Achilles sérülés legyen belőle, fáradt láb + sarokemelés megszűnése okán.

12. Tíz perc múlva cipőt felhúz, bal lábfejre szorosan beköt, hogy az moccanni sem tud, nemhogy a köröm ütközni a cipő orrával. 
Majd "futás". A 6:30-asoknak már örülök, aztán lesz még rosszabb is.

13. Ilyen jó erőben még sosem értem el 36-hoz, 40-hez. Viszont gyorsulni nem tudok a levegő hiánya miatt.

13+1. Becsoszogok a célba.

Végeredmény: Nem volt fal, nem volt holtpont, kicsi sem, de lett egy olyan eredmény, amilyen csak a nagyhalálos maratonoknál szokott lenni.

Aztán átveszem mégis az érmet (útközben eljátszottam a gondolattal, hogy nem érdemlem meg)

Ma már kicsit jobb. A téli alapozáshoz úgysem kell sok tüdő. Meg hát úgyis minden nappal jobb lesz. 

Közben meg jöhet a Győr-Budapest, csapatban. egy-két órákat kibírok 3 napig.

Ennyi.

Jövőre Nagyatád.

A hír: életemben először az első 100-ba kerültem maratonon. :)

Hogy hányan voltak, ne is kérdezzétek. :)

(De nem is titok: http://www.oxigenklub.hu/Results/2010/om/Egyeni_Teljes.pdf)

Felkészülésnek és főleg tesztnek tekintettem a prágai maraton előtt, amelyet pedig felkészülésnek tekintek az őszi jubileumi Spar maratonra (10 éve kezdtem ezen a távon).

Utolsó napig nem tudtam eldönteni, hogy mit fussak, mit próbáljak ki. Próbáljam végigfutni egy a prágai célidőnél (ott majd szeretnék 4h körül beérni) 10-15 perccel lassabb, de egyenletes tempóval végig, vagy fussam a majdani céltempót, és azt teszteljem, hogy azzal meddig jutok el, mielőtt jön a fal.

Aztán az első mellett döntöttem, talán hogy megajándékozzam magam egy sikerélménnyel, ami már régen volt maratonon. Ez  persze azért nem volt borítékolható.

Ennek megfelelően induláskor beálltam a sor végére, máshova nem is tudtam volna, mert az utolsó másodpercekre értem a rajthoz, mivel nem volt segítőm, és a csomag leadás és az öltözködés a mostoha körülmények miatt lassan ment.

Ja igen, a körülmények:

Szinte ideális futóidő, 9-10 fok, szeles, de ezt az erdőben csak kevés helyen lehetett érezni. (Kivéve az utolsó órát, amikor már nagyon hűtötte a vádlimat, féltem is a görcstől.) Az eső előtte egész éjszaka esett, így esős futamra készültem fel, de végül a verseny közben csak a levegőben lógott.

A versenyközpont elég egyszerű volt, de volt öltöző és csomagmegőrző sátor, igaz, nem lehetett leülni és sáros volt az alja.

Ruha: Alul rövid, felül hosszú vékony, helyben döntöttem el, összességében sikeresnek bizonyult a választás.

A pálya: végig erdei földút, 8 kör a Nagyerdőn, 5306 m körönként, kivéve az elsőt, amely 253 méterrel rövidebb volt.

(==> az első négy kör picit kevesebb, mint a táv fele.)

Az út szinte tökéletes, elnyelte az éjszakai vizet, a pocsolyákat mindenütt könnyen ki lehetett kerülni.

A teljesen síknak hirdetett maraton szintkülönbsége végül is nem marad el a budapestitől, sőt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi domb van Debrecenben, pedig elég sok időt eltöltöttem már ott. Egy kör így nézett ki:

persze, ezek a valóságban nem hegyek, de az utolsó órában már egyik "tüske" sem esett jól. (Az meg picit gyanús, hogy a szinttérkép nem a kezdőmagasságon végződik. Szerencsére a valóságban ott végződött... :) )

A hátsó szakaszban kerestem gyorsan egy ránézésre megfelelő társat, akivel aztán tartósnak is bizonyult az együttlét: jó hangulatban 6 kört mentünk együtt. 31 kilométert.

Végig beszélgettünk, másfél óra után már debreceni közös ismerősöket is sikerült találnunk. (A „srác” (M45 :) ) magas pulzussal futott, mondtam neki, hogy azzal csak legfeljebb 30-ig fog rendesen eljutni. Bár végül majdnem rám cáfolt, de lényegében mégsem, ha a falat el is kerülte.) A 6. körben aztán már kezdett lassulni, vele én is (figyelmetlenség!), aztán közös megegyezéssel elváltunk.

Próbáltam gyorsítani, mert nagyon „jól” éreztem magam, de nem nagyon ment, nem esett jól. Cserébe nem is lassultam, illetve tudtam nagyjából a középső körök idejével haladni. Viszont az egyéni frissítéssel már sok idő elment (út szélén hagyott hátizsákról nylon le, bontás, keresés, visszazárás, nylon fel), ez látszik meg a két utolsó kör idején. A saját frissítés egyébiránt a 7. kör előtt egy X-Iont Marathon gélt jelentett, a 8. körben egy szárított gyümölcsös szeletkét. Addig csak a hivatalos frissítést használtam, ami az előzetes kiírásnak megfelelően víz és "energiaital" volt. Bíztam benne, hogy az utóbbi csak elírás, és igazából valamilyen isoitalt takar majd, de sajnos nem. Igaz, szerencsére nem is energiaital volt (azokat nem igazán maratonfutáshoz találták ki...legfeljebb a végső stádiumhoz jó, szerintem), hanem valamiféle hígított szörpnek ítéltem. Azért, ha tudom, vittem volna inkább sós vizet és Ca, Mg tablettát. (Azóta már beszereztem sótablettát, és többet nem is megyek nélküle ilyen távra, de már 30 fölé sem.) A sótlan, édes "energiaital" hatása meg is lett: 25k-tól már csak lötyögött a hasamban a lé, nem is nagyon ittam rá, fölösleges lett volna. Ki is száradtam, de a hűvös időnek köszönhetően csak a legvégére.

Aztán az utolsó kör elején (a lassú egyéni frissítés után) váratlan segítséget kaptam, 2 futó megelőzött elég jó tempóban. Elmentem velük, jól is esett, de úgy látszik, csak résztávoztak, mert kb. 1 km után elkezdtek gyalogolni. Egyedül ismét nehezebb lett (fejben), percenként kellett magam figyelmeztetni, hogy miért is vagyok itt. Aztán a vége előtt másfél km-rel szerencsére ismét kaptam egy nyulat, egy cingár fiatal személyében. Nem bánta, hogy beálltam mögé, és csak a cél előtt 200 m-rel, a kör legnagyobbnak számító emelkedőjén szakadtam le kicsit, csak hogy egyedül legyek majd a befutóképeken. :)

A célom nagyjából teljesült, futottam egy jó hosszút, a „falnak” a közelében sem jártam, meg sem fordult a fejemben, hogy gyalogoljak, és az utolsó 5 km-ben még sikerült nettó hatpercesen belül haladni. És végig jólesett.

Összességében tehát elégedett vagyok magammal (meg nem is), bár nehéz volt a vége, de jobb motivációval és koncentrációval könnyebb, vagy legalább gyorsabb is lehetett volna. Fejben is kell tehát fejlődnöm Prágáig, illetve elővenni a régi dolgokat, amikor még nem csak úgy elmentem maratont futni.

Most úgy gondolom, hogy 4:05-öt elég jó biztonsággal teljesíthetek ezzel az alappal. Csak hát az a 4 óra... szép volna... ebben a korban... ilyen súllyal... :)

A szervezés teljesen rendben volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a versenyt. Tájfutóknak különösen :), akik megszokták a mostoha körülményeket. Közben engem sem zavar, de előtte és utána jó lett volna egy hely, ahová legalább le lehet ülni, öltözni vagy pihenni.

A verseny teljesen ingyenes, de szinte semmiben nem marad el a nagy maratonoktól. Megvolt itt is a tésztapartitól, a pontos távon és a korrekt időmérésen át, a pólóig és befutó éremig minden. És a befutó érmen az áll, hogy: I. 
 

Sajnos ez a maraton sorszáma, nem az enyém.

A tavaszi erdő nagyon szép volt, még 30-nál is tudtam csodálni:).

Ez a körpálya nekem ideális volt, belátható kis célokra bontva, de mégsem szétaprózva nagyon jól tagolta a maratoni távot. Maratont még nem futottam körözve, hacsak az ultrák résztávját nem tekintem annak, bár azoknál az 1-1,4 kilométeres körök azt hiszem túl rövidek lennének maratonhoz. (de annak meg előnye, hogy a frissítés tetszőlegesen ütemezhető, ami az ultránál már előny).

Kár, hogy olyan messze van, mert kedves barátaim és futótársaim egy részét csak ez tartotta vissza, hogy eljöjjenek velem...

A verseny honlapja: http://www.oxigenklub.hu/kezd.php
Képek a pályáról: http://picasaweb.google.com/oxigenklub/OXIGENNAGYERDEIMARATONPalyaUtvonala
 

Előrebocsátom, hogy életem legjobb maratonját futottam. Ha nem is a leggyorsabbat.

Előzmények

Röviden összefoglalom, ami az előző postokból ide tartozik, és úgy gondolom, befolyásolhatta az eredményt.

Az előző egy évben majdnem kétszerannyit futottam, mint az azt megelőző években áltlagosan. Ez többnyire hosszú futásokból jött össze, a futásaim átlagos hossza 17 km volt, de ebben benne volt heti 1-2 "kötelező" rövidtávú (1 órás) családi futás. A kötelező természetesen belső kényszert jelent. Volt 2 maratonom, 2 hatórás és 2 tizenkét órás futásom. Ebből kiemelendő a szeptemberi "teljesítményem", amire így utólag már nem vagyok büszke: Nike Félmaraton Budapesten, egy hét múlva 12 órás OB Csákváron 94 km, 1 hét múlva 25 km-es hegyi teljesítménytúra (futva), 1 hét múlva 12 órás jótékonysági futás Fehérváron 6+87 km, egy hét múlva Plus maraton Budapesten. Borítékolható volt, hogy a maraton nem fog sikerülni, csak én nem láttam előre, illetve bíztam valami csodában. Máskor az utolsó 3 hétben folyamatosan "lecsengetve" a terhelést, már a maraton előtti hétvégét és hetet is pihenéssel töltöm. Ahogy kell.

A sikertelen maraton után határoztam el, hogy ha már így "be vagyok edzve", egy jókora pihenő után megpróbálok valami jó időt futni még az ősszel egy másik maratonon vagy az 50 km-es OB-n Debrecenben. 

Aztán - november közepi, végi maratont keresve - ráakadtam a firenzeire, és rögtön tudtam, hogy ő kell nekem. Volt is egy "biankó csekkem" egy olaszországi maratonra, hát beváltottam.

Attól kezdve már nem futottam se sokat, sem igazán hosszúkat, mert tudtam, hogy nem erre van szükségem. A szükséges kilométerek már a lábamban voltak, csak idő kellett nekik a regenerálódáshoz. Pihenés nélkül ugye az edzés...

Logisztika

Sikerült egy igen jó helyen szállást foglalni, mind színvonalban, mind a rajthoz és a célhoz való közelségben. A nevezés, internetes utalással pillanatok alatt megvolt. Az emailes visszaigazolás mintaszerű és gyors (BSI, figyelj!): először az utalásról azonnal, majd másnap egy végleges Entry Confirmation, minden adattal és részletes információval a praktikus tudnivalókról.

Autóval terveztük az utat, ugyan szóba került a busz is, de egyrészt kétszerannyiba került volna, mint az autózás (ld. tömegközlekedés előnyei), másrészt sokkal tovább tartott volna az út. Így az a terv született, hogy az odavezetés fáradalmait kipihenendő, 1 pihenőnapot eltöltünk még ott, a verseny előtt.

Próbáltam útitársakat keresni, főleg a vezetés megosztása miatt, a Futóbolondoknál és a Futanet fórumokon is, de úgy látszik, mindenkinek más tervei voltak arra a hétvégére. 

Így hát ketten vágtunk neki a legállandóbb "segítőmmel". :)

A viamichelin ajánlott útvonaltervét kicsit megmódosítva, péntek reggel indultunk,terv szerint este hatkor már ott kellett volna lenni, de a kísérőm sajátos itinerkezelésének köszönhetően alapos országjárásba fogtunk. Milánó felé félúton már nekem is feltűnt, ogy mintha az a maraton később lenne 2 héttel, így este 9-re már Firenzébe is értünk. Ott még egy kis kalandozás a városban (elvégre magyarok vagyunk), majd meglett a szálloda, letehettem az autót. Attól kezdve már minden simán ment... :)

Másnap délelőtt rajtcsomag átvétel, majd délután városnézés. Felkapaszkodtunk a Michelangelo térre, ahol másnap a rajt is volt.

Rajtcsomag

A rajtcsomagot csak előző nap lehetett átvenni, a Marathon Expo-n.

Az Expo a város egyik stadionjában lett megrendezve, rengeteg kiállítóval és prezentációval. Az összes sportszergyártón kívül saját standot állított minden jelentős olaszországi maraton, de jónéhány külföldi verseny is, ezek közül két szaharai 100 km-es verseny és egy bagdadi maraton keltette fel a figyelmemet. Nem számoltam, ez utóbbira hányan jelentkeztek ott helyben. Gondolom, ott helyi utászok futhatnak az etiópok előtt...

A rajtcsomag átvevő helyét csak úgy lehetett megközelíteni, ha közben átverekedtük magunkat a teljes expo területén. Kb. 300 méter üzletlabirintus. A legutolsó stand volt a rajtcsomag átvétel. Más út nem vezetett oda.

A rajtcsomag meglehetősen gazdag volt. Az apró de futáshoz is használható reklámajándékon kívül (kulacs, csukló-kulcstartó, ruhazsák, űrkaják stb.) kaptunk egy jó minőségű Asics téli technikai futónadrágot és egy hosszúujjú technikai felsőt. A nadrág különösen jó, ráadásul szép is, bár hozzám talán túl fiatalos. Azért ebben fogok futni hidegben. (Azóta kipróbáltam -5 ºC-ban: nagggyon jó!)

Tésztaparty

... na az nem volt. Illetve volt egy kis kitelepült kifőzde az expo területén, ahol spagettit lehetett venni. Mire eljött az ebédidő, és megéheztünk volna, már rengetegen álltak sorban a 0 szabad ülőhelyre.
Kihagytuk.

Illetve mégsem: a privát tésztapartin bepótoltuk penne tészta és pizza formájában. Ja, és most már tudom, hogy két és fél deci vörösbor a maraton estéjén kifejetetten kívánatos a másnapi jó teljesítményhez!

Ha már ott voltunk

Délután egy kis városnézés, először felderítettük a másnapi rajthelyet, a város kis hegyének tetején, a Michelangelo téren. Ott sötétedett ránk.

A tér közepén egy Dávid-szobor kompozíció:

Jó kilátás nyílik innen a történelmi városközpontra:

Körülbelül szemben, a folyó túlparján, egy katedrális előtti téren lesz a befutó.

A rajt

Már a szálloda halljában óriási hangulat volt reggel. Népes egy nemzetiségű futókolóniák gyülekeztek, fényképezkedtek és örömködtek.

A Michelangelo térre menet egyre sűrűbben botlottunk futókba. Sokan viselték azt a szintén a rajtcsomagban kapott nylonkabátot, amelyet arra a célra adtak, hogy a start előtt ne fázzunk, és ami a startkor eldobható:

A tér már tele volt maratonistákkal, mire felértünk. A Dávid szobor talapzatát is megszállták:

Ideális futóidő volt. 10-11 ºC, felhős, szélcsendes. Egy picit dideregtem, de mégis a teljesen rövid felszerelés mellett döntöttem: futóshort, vékony, rövidujjó technikai felső. Ez így jónak is bizonyult, sőt, a póló helyett trikó is elég lett volna. Asics 1100-as cipő, mostanában ez a kedvencem utcai futáshoz.

A képen is látható sárga felsőket, mint már említettem, a rajtcsomagban kaptuk, hogy a beállás és a rajt közötti időszakban melegen tartson. De sokan nem ezt használták, hanem saját megunt ruháikban jöttek, és a rajt előtt közvetlenül kitették a zárókordonra (erről a szokásról már olvastam, nagyobb külföldi maratonok leírásaiban). Egész jó cuccok is voltak közöttük. Úgy láttam, egész iparág alakult erre a szokásra, a kordonon kívül - nem futónak kinéző - egyének mustra és válogatás után összegyűjtötték a jobb darabokat.

Beálltam a helyemre 10 perccel a rajt előtt. Legalábbis ahogy akkor képzeltem.

Budapesten, fél órával a rajt előtt Péter Attila már elkezdi csinálni a hangulatot, majd egyre fokozza, ahogy közeledik a rajt, hangja egyre emeltebb, a végén együtt számoljuk vissza a másodperceket. Majd eldördül a rajtpisztoly valami nagy ember vagy híresség kezében.

Itt ez egy picit egyszerűbben folyt le.
Eljött a 9 óra, a rajt ideje. Nem történt semmi.
9:05, ennyi csúszás még belefér, elvégre Itáliában volnánk. De még mindig semmi.
9:10, nahát ez már azért sok, da hát, ugye az olaszok.

Aztán 9:15-kor a két magasban lévő helikopter közül az egyik lejjebb jött, kétszer körberepülte a tömeget, gondolom jó felvételeket készített.

... és 9:20-kor mozgolódás támadt.

Elindultunk.

Én nem hallottam sem visszaszámlálást, sem startpisztolyt. Igaz, nem is volt a kiírásban, hogy lesz.

Közben persze azon izgultam, mi lesz, ha a sziesztát is megtartják, és nem lesz aki fogadjon bennünket a célban.

A futam

Az indulás után az első 4 km fás, parkos környezetben haladt és nagyon enyén lejtett.

Mondanom sem kell, mi volt a késleltetett rajt eredménye: a start utáni első bokros részen aki tehette - vagyis a fiúk - megálltak anyagcsere egyensúlyukat helyreállítani. A futók tudják, a többiek most megtudják, hogy a rajtba mindenki igyekszik jól hidratált állapotban beállni. Vagyi az utolsó órákban igyekszünk folyadékkal feltölteni megunkat, persze csak annyira, hogy a gyomorban ne sok legyen a rajt pillanatában, mégis valamennyire szükség van. Úgy számítjuk ki, hogy a futás elkezdése után már az izzadással fogjuk kiadni magunkból a fölösleget. Ha csúszik a start, akkor erre nincs lehetőség, így marad a másik módszer.

A firenzeieknek meg meg lehet a véleményük a futókról, legalábbis aki a környéken lakik.

Időmérés

Chipes időmérés volt. A budapestitől(Championchip rendszer) eltérően nem cipőre erősíthető chipet kaptunk, hanem a rajtszám hátsó oldatára volt felragasztva és feltűzve.

Ez majdnem problémát is okozott, a chip leadásakor vettem észrem hogy alig tartotta azt valami, csoda, hogy nem hagytam el.

Öt kilométerenként volt ellenőrzési pont, ennek megfelelően szerepeltek a részidők az eredménylistában.

Az eredmények az interneten tekinthetők meg, postai úton nem küldenek semmit. Rajtszám vagy név alapján kereshetők a futók, és a kikeresett eredményből ún. Diploma készíthető (PDF), kinyomtatva egy igen pofás kis oklevelet kapunk, firenzei háttérrel, Dávid szoborral természetesen, de vannak rajta adatok is :), a szokásos bruttó és nettó idő, abszolút és korosztályos helyezések, valamint az 5 kilométerenkénti részidők.

Frissítés

A frissítés nagyon rendben volt.

A frissítőpontok itt 5 kilométerenként helyezkedtek el. Szokásos izotóniás ital, víz, szőlőcukor, gyümölcsök (alma, narancs, nem mondom másra is számítottam, ha már a mediterrániumban vagyunk)

Szintén 5 kilométerenként voltak vizes szivacsos állomások, de elcsúsztatva a "rendes" frissítőállomások közé félúton.

Ez jobb megoldás elvileg, mint az itthoni, ahol egymás mellett helyezkedik el a kétféle frissítés, mert egy megállással nem tölt el annyi időt ez ember, nem beszélve arról, hogy étel-itallal a kézben amúgy sem könnyű szivaccsal lemosnia magát (polipok előnyben).

Másrészt itt nem úgy volt, hogy mindenki kap egy szivacsot a rajtcsomagban, aztán már csak vizet kell hozzá "vételezni" az állomáson, hanem hosszú asztalokon kinn voltak a vizes szivacsok - értsd vízzel csordultig feltöltött szivacsok - és csak fel kellett kapni egyet közülük. Ezt én is igénybe vettem néhányszor. Itthon nem nagyon szoktam, igazából nagyon kimerültnek kell lennem hozzá, hogy legyen gusztusom belemártani a szivacsomat az előttem már esetleg több száz ember által használt edénybe.

FOLYTATÓDIK...

Nem folytatódik... jönnek az új események.

Torzó marad. 

Majd esetleg, ha nyugdíjas leszek, és sok időm lesz, és még érdekelni fog a téma, és még emlékezni is fogok rá. :)

Megvan az új próbatétel. Egy olaszországban élő barátom (és cége) részleges segítségével részt veszek a Firenzei maratonon jövő hétvégén. (www.firenzemarathon.com)

Most is két lehetőség van: megnézem mire vagyok képes - vagy örömfutás, fényképezőgéppel.

Bár az előzetes célnak megfelelően a nevezéskor az első lehetőség volt nyilvánvaló, egyre jobban húzok a másodikhoz. Hiszen azt már tudom, hogy mire vagyok képes felkészülten és pihenten a maratonon, ha a körülmények is megfelelőek, azt meg talán nem érdemes tesztelni, hogy ilyen szeptember után mit tudok kihozni magamból, hiszen ilyet úgysem teszek többet. (A kisördög persze bennem van: nem lehet-e, hogy teljesen kipihentem magam? Csak akkor derül ki, ha kipróbálom...) Ráadásul a városból sem látnék semmit a nagy küzdelemben.

Az viszont egyedülálló lehetőség, hogy a firenzei nevezetességek között futhassak, és kiélvezzem a futás minden percét. Ide úgysem jövök többet. Ha külföldi versenyre mennék legközelebb, az Párizs vagy London lesz.

És a két mód között csak fél óra különbség van...

Szóval jövő pénteken utazunk autóval. Tartok is tőle egy picit, a hirtelen bejött téli időjárásban milyenek lesznek a hegyi szakaszok, meg jó lenne egy váltótárs is a vezetésben. És a kinti zavargások miatt is. Nálunk is ilyen miatt maradt el a tavalyi maraton.

A pálya egyébként jónak tűnik: az első pár km lejtő - jól bemelegszünk, és felpörög a lábunk - aztán végig síkság.

Még valami magyar zászlófélét és címkéket kell applikálni a szerelésemre, bár lehet, hogy fölösleges: ugyanezek a színek lesznek az olaszokon is, a kutyának sem fog feltűnni. Talán többet érne egy Hungary felirat a hátamra és a sapkámra.

Egy évig csak alapoztam. Ez ugyan nem volt feltűnő, és szándékos sem, de mégis csak így történt. Szinte csak hosszú futásaim voltak, de az biztos, hogy szinte mind lassú volt. Még a 10 km-esek is, amiket a családdal szoktam futni. Régen ezeknél plusz terhelést adtam magamnak, gyors szakaszokkal vagy lábsúllyal, ezt az évet végigkocogtam.

Ennél akkor is jobb maratonom volt, amikor alig futottam hosszút.

Tulajdonképpen nem csináltam semit rosszul, csak

• Elfutottam az elejét
  Nem az előző maratonokhoz kellett volna viszonyítani a tempót, hanem a jelenlegi állapotomhoz. Ahhoz magas volt a pulzus, hamar feléltem a glikogéntartalékomat.
• Nem táplálkoztam megfelelően
  16-nál, mikor kezdtem érezni a nehezedést, azonnal segíteni kellett volna magamon. Csak hát ugye a terv szerint csak Óbudán eszem először. Be is tartottam.

Most egy kicsit gyorsítani szeretnék, hogy egy kis izmot még magamra szedjek az igazi tél előtt, hogy aztán jobban menjen a zsírégetés. Másrészt, szeretnék november közepe táján valahol egy rendes maratont futni.

De még az is benne van a pakliban, hogy visszatérek versenyszerűen pingpongozni vagy tollaslabdázni, futás helyett... Vagy kevés futás mellett. Mint régen. Ez a mennyiség már úgysem az egészségről szól. Ahhoz elég a heti 2-3 x 8-10 km.

Egyébként nem bántam meg, hogy az SM futásért beáldoztam a maratont.  Remélem, jövőre is lesz, és részt tudok venni.

http://www.smtarsasag.hu/oromfutas/

Hát bejött a B terv.

Megígértem, hogy végigszenvedem, meg is tettem. :)

Az embernek el kell döntenie, hogy ultrázik vagy maratont fut, illetve hogy ezt milyen gyakorisággal teszi.

Hacsak nem Yannis Kourosnak híják.

Ez a maraton a 3 évvel ezelőttire emlékeztetett, a második felében pont annyi volt a szenvedés, csak itt még hamarabb kezdőtött.