Nem vagyok már fiatal. Ráadásul ahhoz viszonyítva nem is rég kezdtem a futást. Túl vagyok több mint tíz félmaratonon, 7 maratonon, három 6 órás futáson. Ez innen nézve, ahol most vagyok nem olyan nagy dolog, de pár évvel ezelőtt igen nagy tisztelettel néztem az ilyen, számomra megfoghatatlan teljesítménnyel rendelkező emberekre. Mindig is sportoltam, de az asztalitenisz, a tollaslabda még versenyszinten sem adta meg azt az erőnlétet, amit egyébként megkívánt. Úgyhogy negyvenkét évesen elkezdtem futni. Felkészültem életem első hét kilométeres futására a céges maratoni váltóban. Még abban az évben megpróbáltam a félmaratont, majd a maratont (nem kellett volna). Az első félmaratonom, maratonom, hatórás futásom után igen büszke voltam magamra. Ez az érzés csak napok múlva jelentkezik, amikor elmúlik a fáradtság és nagyjából elkezded felfogni hogy mit tettél.
A lét határozza meg a tudatot. Ennek a manapság elavultnak tartott tézisnek sokféle értelmezése lehet, az élet minden területén, az egyén gazdasági, kulturális, egyéb szellemi vonatkozásában. A futásra én nagyjából úgy fordítom le, hogy az aktuális helyzetednél csak kevéssel tudsz nagyobbat álmodni, vagy legalábbis leggyakrabban kevéssel szoktál nagyobbat álmodni. Ha 5 kilométereket futsz, akkor nem jut eszedbe maratonra készülni, az egy más világ, azok más emberek, nekik az semmi. De a természetesen sorjázó félmaratonok után már sokaknak befészkeli magát a maraton gondolata az elméjébe. A többedik maraton után érdekelni kezd, hogy mi jöhet az után.
Azt mondják egyes ultrások, hogy az ultrafutás nem is annyira a maraton, mint inkább a hatórás futás fölött kezdődik. A 12 órás vagy 100 km-es futásoknál. Lehet benne valami. Az én tempómban ráadásul nem is sok különbség van a maraton és a hatórás futás között, csupán 15 km körül. Aki futott már néhány maratont, érezheti, hogy kicsit alacsonyabb tempóválasztással nem lehet olyan nagy ördöngösség még rátenni egy kicsit. (Más a helyzet persze a gyorslábúaknál, szegényeknek majdnem két maratont kell lefutniuk. Valamit valamiért.)
Talán tavalyelőtt ősszel kezdődött, a fehérvári Halesz-parkban. De erre csak a napokban jöttem rá, mikor ismét erre az eseményre készülünk. Az SM futásra elmentem, egyrészt, mert jó érzés volt a szívemnek, másrészt amúgy is szeretek futni, és az éjszakai futás kuriózum volt. Még egy önző oka is volt, kellettek a hosszúk a maraton előtt. Nem emlékszem már pontosan, de 2-3 órát futhattam este tíztől barátokkal, ismerősökkel.
A jótékonysági futás elég sok embert megmozgatott, de nem mi voltunk a fő attrakció. Volt egy 12 órás egyéni szám is, ahol számomra igen furcsa emberek kezdtek gyülekezni. Némelyikükről azt sem gondoltam volna, hogy egynél többször körbe tudja futni a parkot. De hogy reggelig? Megállás nélkül?
Elkezdődött a „verseny”, nekünk csak futás. Csodálatos környezet, nagy park, fákkal, pázsittal, sétányokkal. Sötét van, de az utcai világítás beszűrődése miatt nem töksötét, és mécsesekkel kirakva kétoldalt az út széle, mint a reptéri leszállópálya. Gyönyörű látvány, mindig ez ugrik be elsőként, ha visszagondolok.
Éjfél felé már kezdett nem annyira jól esni a dolog, olyankor már régen aludni szoktunk, meg egyébként is csak ennyi távra voltunk kalibrálva így hétvégi hosszúként. De azt tapasztaltuk, hogy ezek a csodalények – akik közül többen eleve gyorsabban mentek még így is nálunk – nem lankadnak, sőt mintha most kezdenének belejönni. Érdekesnek találtuk, de annyira nem hogy emiatt fennmaradjunk. Az ugye egy más világ, azok más emberek, nekik ez semmiség stb.
Akkor láttam futóéletem során először ultrafutókat. (Ugyan előzőleg, kb. tizenöt évvel ezelőtt volt egy négyszeres távú ultratriatlon verseny a Velencei-tó körül (1994, ultratriatlon VB), akiknek a hősiességét végigkísértük, de akkor még igen messziről néztem ezt a sportot. És őket még most sem tudom felfogni.)
Ez a halesz-parki futás meghatározó élménnyé vált számomra, talán az első maratonnal egy mélységbe került, de bizonyos vonatkozásban még nagyobb hatást váltott ki. Nem csak az ultrások miatt, hanem a hangulat is megkapott.
Következő évben – tavaly – tavasszal elmentem Veszprémbe, a hatórás futásra. Igazán csak az utolsó nap döntöttem el, bár beneveztem előre, de naponta meginogtam. Igen tartottam tőle. Még az időjárás is kedvezőtlenül alakult, egy nap alatt 10 fokot emelkedett a hőmérséklet, ami nekem a halálom, két nappal a verseny előtt.
És megtörtént a csoda. Sok szenvedéssel a végén, de végigmozogtam a hat órát, és a jól sikerült gyúrásnak köszönhetően – akkor kaptam életemben először igazi masszázst – annyi bajom sem volt utána, mint a maratonok után lenni szokott. A vízhólyagokat és körmöket persze nem számolva. Aztán ősszel még egy hatórás – a zöldgömbös, lélekpróbáló, fagypont környékén – majd tavasszal újra Veszprém. Közben a rendes éves maraton.
Már az első hatórás után elkezdtem másként gondolni a maratonra. Már nem a szenvedés jutott róla az eszembe. Inkább hogy milyen jó lesz, hogy már biztosan nem kell majd belesétálnom egyszer sem 30 fölött.
A telet végigfutottuk egy barátommal mint még soha. Minden vasárnap délelőtt egy 35 km körüli túrafutás – lassú hosszúnak szánva – a Velencei-hegységben, Székesfehérvár-Nadap-Székesfehérvár. Minden vasárnap. Hétközben pedig egy félmaraton és egy tízes. Minden héten. Fárasztó volt, de megszoktuk és megszerettük. Közben persze tudom, hogy van aki kétszerennyit edz. De ők ugye mások…
Sárváron az idén elindultunk váltóban. Most egyrészt igazán testközelből láthattam az ultrásokat – különösen hogy a barátom és legállandóbb edzőtársam is elindult –, másrészt már kezdtem kapisgálni, hogy mit is csinálnak, és helyén tudtam értékelni, hogy micsoda teljesítményre képesek.
Ekkor már tudtam, hogy életemben egyszer én is ki fogom próbálni. Talán már jövőre, Sárváron.
Aztán mégis másképp alakult.
