Soha ne mondd, hogy soha...
Szóval, megint itt állok a Salomon Ultra Trail Hungary, az UTH "babatávjának" a rajtjában.
"Gyárilag" 54 km a Pilis - Visegrádi-hegységben: Szentendre - Lajosforrás - Pilisszentlászló - Visegrád - Pap-rét - Vörös-kő - Szentendre.
"Mai mottóm": pulzuskontroll, szívkontroll, térdkontroll és melegkontroll.
Az első kivételével egyik sem a barátom.
És hát ennyi peremfeltétel mellett ebben a korban már az "időkontroll" is belép - menni, nyomni kell végig, ahol és ahogy lehet, hogy meglegyen. Hogy beleférjek. Én a szintidővel harcolok ezen a pályán. 
Tudtam, hogy más lesz, mint az előző kettő. És azt is, hogy most sikerülni fog.
Három éve felkészületlen voltam erre a mennyiségre, a pilisi szintekre és a dagonyára. Két éve ugyan egy órával jobbat mentem azon a távon, de a váratlan távnövekedés és dagonya akkor is megtréfált.
Most bizakodásra adhatott okot, hogy azóta mondhatni "megszoktam" ezeket a távokat - az utóbbi két évben teljesítettem egyebek mellett 9 Vérkört és két Kinizsi 100-at - viszont nem lettem fiatalabb, és új tényezőként egy korábbi sérülés miatt a térdeim sajnos nem szeretik a 2-3%-osnál meredekebb lejtőket. Nem az emelkedőket - a lejtőket. Itt pedig vannak ilyenek. Sőt, a szintemelkedés-csökkenés nagy részét ilyenek adják ki.
Ez nem a Velencei-hegység, és nem Vértes. Vannak olyan szakaszok, amelyek igen combosak, cserébe jó hosszúak is. A visegrádi Kálvária útja fel a várhoz (s utána szinte rögtön még 200 méternyi emelkedés), aztán a Hétvályú-forrás - Vörös-kő szakasz - a számomra legendás mumus - kb. 40 km-nél jön, van benne 50% fölötti meredekségű 200 méter is, majd utána még egy mászás a Nyerges-hegyre - nem az én szívemnek való egyik sem. Szóval hiába megyek fel itthon edzésként 8x a Meleg-hegy direkt meredekjén (mint 2 hete), az nem ugyanaz. Nem olyan meredek és nem olyan hosszú.
A visegrádi Kálvária - nevéhez méltóan - most nagyon megviselt (bizonyára a nagyon elrontott visegrádi frissítésnek köszönhetően, volt is emiatt egy rossz mintegy másfél órám), de a másik kettőt most aránylag könnyen vettem, már ha lehet ezekre egyáltalán ilyet mondani - mindenesetre megállás nélkül és gyorsabban felértem, mint bármikor.
No de ez már inkább a vége - igaz én ezektől tartottam, ezek jelentik a savát-borsát, a különlegességét ennek a versenynek. Addig mondhatni "eseménytelenül" teltek a kilométerek, gyönyörű környezetben, színes futók között haladtam, mint máskor 
, szóval jól ment, jól éreztem magam: felfelé előztem, lefelé előztek. Mármint az én "kategóriám", akikkel nagyjából egy átlagsebesség mellett kerülgettük egymást végig. Útközben ismerkedések, együttmenések kis szakaszokon, beszélgetés, csak hogy teljen az idő 
Az egyik ilyen eredményeképpen 20 perces útvonaltévesztés... Majd még egy, de azt már egyedül hoztam össze, szerencsére egy lengyel páros már visszafelé jött, így rövid tanakodás után én már kevesebbet mentem rossz irányba. Pedig az útvonal jelzése, a szalagozás és festés bolondbiztos volt... De a figyelem elterelődésére talán csak az lehetne megoldás, ha egy hangosan kiabáló irányító állna minden kereszteződésben, és a nevemet is mondaná...
... aztán így egyszer csak azon találom magam, hogy van 70 percem, és még közel sem vagyok az utolsó ellenőrző ponthoz, a szentendrei skanzenhez, ahonnan még majd' 7 km a cél. Nyomás... Ilyenkor már nem esik jól a folyamatos futás, de nem volt más választás... ennek sikerülne kell. Onnan már szinte végig enyhén lejt - igaz, vannak benne még nemszeretem lejtők is - de tulajdonképpen nincs semmi bajom, tehát tervezhető a vége. Benyomok egy gélt, letuszkolom egy fél kulacs vízzel, és nyomás a lengyelek után.
A skanzenig nagyon szép, helyenként meredek single track, néhol dzsungeles beütéssel (video). Skanzen, ellenőrző es frissítőpont. Kiabálnak mssziről, igen lelkesek. Nem akarok sokat időzni, még egy gél vízzel, pár korty kóla (ilyenkor már szabad) és nyomás... De meglátom egy sorstársamat, akivel együtt tévedtünk el. A földön ül, levette a cipőjét, a felesége ápolja, főleg a lelkét, feladta. Na ilyen nincs... Szinte kiabálok vele... ha én beérek, ő is! Márpedig ugye én beérek... Harmadik felszólításra végre szedelőzködik... Elindulok, az utca végéről visszanézve látom, hogy elindult. Jó érzés tölt el.
Nyomom végig. Jólesik, bizonyára az adrenalin teszi. Innen a célig legalább 15 embert megelőzök. Arra is van idő, mert kell, hogy legyen, hogy egy fiatal lányt még megbiztassak, futásra bírjak, aki már gyaloglásra vette és elengedte a szintidőt, majd később meg egy hölgyet, aki az eggyel hosszabb távon indult. Itt már nem szabad feladni! A fájdalom pillanatnyi, a dicsőség örök, mondják. Menni kell! "Fuss, a leglassabb futásoddal is beérhetsz még, csak ne gyalogolj!" Párszor meg visszanézek rajuk és visszaintegetek biztatásképpen... jönnek! 2 éve talán nekem is ennyi hiányzott volna, mikor elengedtem a szintidőt, hogy valaki rámripakodjon.
Beérek a házak közé, külváros, murvás utak. Elérem az elágazást, ahol reggel már jártunk, itt ágaztunk el, innen már csak 3 km. Elérem a patakot, ez már majdnem a célig vezet. Itt összeállok még egy sporttárssal, innen együtt megyünk. Kihasználunk egy mutatós helyi nyulat. Át a kis hídon, onnan már a belváros kezdődik. Macskakő, tömeg. Turisták tömege.
És ez a nap fénypontja... Tök ismeretlenek biztatnak és éljeneznek hangosan, az ember akár hősnek is képzelheti magát. Szinte sorfalat állnak azon a párszáz méteren ahogy oda nem illő ruhában az ember végigfut a Duna partig. Ez a rész szerintem minden résztvevőben nyomot hagy...
Célegyenes, közel a célkapu. Látom, hogy van még negyedórám. Hát ez meg hogy? Öröm, bódottá.. ...a cél előtt 10 méterrel egy sporttárs küzd a kimerültségével és görcseivel. Nem tud már lépni, összegörnyed. Megállunk hozzá, besegítjük. A fényképezőgépek kattognak... 
pedig ez annyira természetes.
Megkapom a gyönyörű befutóérmet, jó súlyos is a karóra-chipet leveszik rólam, készül saját és hivatalos célfotó, tudok mosolyogni is, teljesen jól vagyok.
És van még idő... visszasétálok a pálya mentén... pacsizok a fiatal lánnyal és a hölggyel, akiket futásra bírtam... most már beérnek. Jönnek a lengyelek, nem emlékszem, hol előztem vissza őket, talán az utolsó ellenőrzőpontnál. Felmegyek egészen a főtérig. Látom közeledni a kollégát, akit a skanzennél állítottam talpra... van 3 perce még a maradék 300 méterre. Beállok mellé nyulazni a célig... beszélgetünk, örülünk talán jobban örülök az ő sikerének a magaménál...
Ennyi volt... a most már tényleg utolsó UTH-m. De erre az évre biztosan
