Az UltraBalaton Trail a jól ismert és nagy múltú aszfaltos Ultrabalaton "terepváltozata", mondhatnánk, de tulajdonképpen egyedül a versenyszervező közös bennük.
Itt szó sincs a Balaton megkerüléséről, viszont a Balaton-felvidéken, terepen teszünk egy durván 110 kilométeres kört, a jó néhány útba eső hegyet megmászva.
Prológ
Már tavaly decemberben beneveztem... Akkor, a kiírás szerint 98,5 km volt a táv, 19 óra szintidővel. Ez kb. a Vércse 100 teljesítésem tempója, így gondoltam, ez is meglehet.
Aztán, már a nevezésem után, megváltoztatták az útvonalat, és a táv 110-re nőtt. A szintidőt pedig 20 órára növelték... Namármost, aki a szintidővel harcol a végén, mint én, annak nem elég a plusz 1 óra a plusz távra, az nem fog tudni megtenni 11 kilométert terepen az utolsó órában. Max a felét. A többieknek meg persze mindegy. Nem értettem...
Soha nem tettem még meg ekkora távot fix időre, de ehhez közelieket már jó párat, igaz, főleg nem futóversenyen. Azt azért gondoltam, hogy a távval nem lesz problémám - úgy értem, a szokásosnál nem lesz több - de a szintidőt így már alig elérhetőnek tartottam.
Ezzel tehát, úgy éreztem, jelentősen csökkentek az esélyeim a sikeres teljesítésre. De nem léptem vissza, gondoltam, kipróbálom, és megcsinálom mindenképpen - vagy így, vagy úgy. Azaz, mindenképpen végigmegyek, akkor is, ha szintidő túllépés miatt valahol kivesznek a versenyből és bezár előttem az összes frissítőállomás. Ez volt a B terv. Feltérképeztem hát a működő közkutakat a pálya utolsó 50 kilométerén - mert vízen kívül nincs más külső segítségre szükségem.
Korábban bejártam az útvonal nagy részét több részletben, gyalogolva és futva. Láttam, hogy nem vészes a pálya, sokkal kisebbek a hegyek, mint a Pilisben, vagy akár csak itt a Vértesben is, viszont sokkal több a nemszeretem sziklás, köves lejtő, amelyek engem sajnos nagyon lelassítanak a rossz térdeim miatt. És azt is láttam, hogy a táv végén, az utolsó 10 kilométeren van a legnehezebb szakasz, Balatonfüredtől, 3 heggyel.
Aztán ez is megváltozott... 8 nappal a verseny előtt megváltoztatták a pálya jó részét. Nem szép dolog...
Először nem is örültem neki, mert a tervezésem és a pályabejárások jó része mehetett a kukába - de aztán rájöttem, hogy végeredményben jól jártam a változtatással, nem a végén lesz a sok szintemelkedés és kimarad az a durva hegy is a Koloska-völgyből kifelé, amely 100 km után már akár veszélyes is lehet.
A szervezői kommunikáció gyalázatos volt. A honlap bő héttel a verseny előtt még a tavalyi állapotot mutatta, néhány copy-paste-elt oldaltól eltekintve, de azokban meg nem volt köszönet. A FB-on feltett kérdésekre nem válaszoltak. Bizonyára még az előző nagy versenyük (UB) utómunkálataival voltak elfoglalva, és már ez a verseny is sok munkát adott nekik - de erre akkor is kell ember.
Aztán elkezdtek csordogálni a változtatások a honlapon. Az útvonalról már írtam fentebb. A weboldalak is változtak, minden nap felkerült valami, de erről kevés kivétellel semmiféle értesítés nem érkezett. Vagy észrevettük, vagy nem. Van, amelyik még most is a tavalyi helyzetet tükrözi. Felkerült az aktuális szinttérkép is, ami egy terepversenyen elég fontos előzetes információ. A szintdiagramot grafikus készíthette, mert elég szép és gusztusos volt, csak sajnos több helyen köszönőviszonyban sem volt a valósággal - a design oltárán feláldozták az arányosságot és a pontosságot. Én azért szeretem tudni, hogy mikor mekkora hegy következik, úgyhogy ebből készítettem magamnak egy saját, használható verziót, és több egyéb fontos információt is rátettem.
A 3 hét "tapering", az aktív rápihenés a versenyre megvolt. A pingpong edzési lehetőségem "szerencsére" épp megszűnt, miután az utolsó tornaterem is bezárt, így az utolsó héten 0 sportolást könyvelhettem el. Nem számítva a néhány km-es napközbeni gyaloglásokat, amelyeket tempósra vettem.
Az utolsó két hétben kicsit jobban is vigyáztam magamra, nehogy karanténba kerüljek bármi miatt is, de mást se szedjek össze.
Na ennyit az előzményekről.
Aztán csak eljött a nagy nap.
Előző este, pénteken egy hirtelen ötlettel még elmentünk Szabival a technikai értekezletre Csopakra.
Nem volt haszontalan, mert agyonnyertük magunkat a szponzori sátraknál. Mellesleg meghallgattuk a főszervező tájékoztatását is, amelynek egy része hasznos volt, másik része pedig hmmm... aranyos, ahogy kb. nulla tapasztalattal a terepfutásról beszélt terepfutóknak, az áthatolhatatlan sárról, a magunkkal viendő 50 pár száraz zokniról és arról, hogy fejlámpával szerinte biztonságosabb a sötét erdőben… szerencsére jó tanácsadói voltak (Csanya és "Donrazzino" András személyében), mert a versenyen ebből semmi sem látszott, minden tökéletes volt.
De tényleg, igen kellemesen csalódtam.
Szombat, ébresztő 4:30, 6:15-kor már a csopaki kalandparkban vagyok a versenyközpontban, hamarosan Szabi is megérkezik. Külön kocsival jöttünk, mert ő várhatóan vagy 3 órával hamarabb fog végezni. Megbeszéljük, hogy jól tettük, hogy a téli nadrágot vettük fel, 5 fok van és erős szél. Hideg. Az eső, amely 5 napja minden nap esett, összesen mintegy 50 mm csapadékot hozva, épp a start előtt fél órával állt el. Nagy malacunk volt.
Forró tea a reggelis sátornál, találkozás még a kollégák, barátok váltócsapatával, fotózkodás, de lélekben már nem ott vagyok. Nagyon várom a startot, tudom, hogy mi jön, és hogy nagyon jó lesz.
Tudom, hogy végig utolsó leszek az egyéni versenyben, mármint azok között, akik nem adják fel, tudom, hogy a teljes mezőny utolsó embere leszek kb. a táv felétől, a váltókat is beleértve, egyedül az erdőben, és 9 órát sötétben. Ez már nem új számomra, szeretem is, és most még annyi könnyebbség is lesz, hogy 1-2 óránként fogok emberekkel találkozni, a frissítőpontok segítőivel. És hogy 1-2 óránként majd vízhez is jutok, másra pedig nincs is szükségem a pontokról, saját izoitallal futok. Otthon ezt már kiadagoltam magamnak vagy 26 kis zacskóba, mint a dealerek.
Szóval elindultunk. Szabit hamar "elküldöm", ne érezze, hogy mellettem kellene maradnia, ő 17 óra alatt be fog érni. Beállok a hátsó traktusba, szerencsére ismerőst is találok rögtön Dani személyében, aki UB után 2 héttel, és Bp. maraton után 1 héttel ide is eljött, Tamással és Szilveszterrel pedig megismerkedtem. Jól elbeszélgetünk futóversenyekről... és rögtön el is kavarunk. Gyorsan bekapcsolom a navit, vissza kell találnunk a pályára. 1300 méterünkbe került, és még az első ellenőrzőpontot sem értük el. Km gyűjtés indul...
Többet nem megyek senki után, fogadom meg sokadszorra is magamnak. Aztán így is alakul, a frissítőnél szétválunk, és utána már csak egyszer találkozunk, a Recsek-hegyre felfelé. Daniék 18 órát terveznek, de nekem azt meg sem szabad próbálnom.
A pálya az esőzések ellenére teljesen jól futható volt, mármint annak, aki nem fél a sárba lépni. Messze elmaradt attól a dagonyától, amivel Csanya szokott nekünk kedveskedni a Pilisben. Azért a Koloska letérő előtti hosszú nyílt egyenesen elgondolkodom, nem a Speedcrossban kellett-volna-e jönnöm, akkora sárgolyót felszed a Stinson. De abban meg ki tudja milyen lett volna a kisebb csillapítással egész nap.
Második frissítőpont, Koloska-völgy, előtte kicsi dilemmát okoz, hogy a szalagozás levisz az általam ismert útról és a közzétett trackről, a navi is rám szól, de tudnám magamtól is, mert épp ezt 2x bejártam. A változtatás viszont jót tett az útvonalnak, jobban futható, nem kell négykézláb átmászni az eredeti ösvényen lévő kidőlt fa alatt, és csak picit hosszabb így.
Jönnek a kisebb-nagyobb emelkedők, az első viszonylag komoly hegy a Recsek-hegy Hidegkút előtt, van durva meredek része is, de rövid és itt még pihentek vagyunk. Előveszem a botokat, aztán többé el sem teszem másnap hajnalig. Jól jönnek majd a sáros lejtőkön, és a végén, ha esetleg már tolni kell magam.
Utolsó vagyok az egyéniek mezőnyében, ahogy terveztem is, de itt még nem vagyok egyedül, folyamatosan előznek a váltók emberei, akiket ütemezetten indítottak utánunk még majd' 3 órán keresztül. Nem bánom.
Kis Gella, Nagy Gella, ezeket külön nem jártam be, de ismerősek a Kék Balaton 110 túráról, még élénk az emlék, idén volt. Majd Derék-hegy, Hideg-hegy, aztán Vöröstó ellenőrzőpont. Na ott még nem jártam. Vöröstó ellenőrzőpont (32,5 km, nekem már 34) az első olyan pont, ahol kivehetnek a versenyből, ha nem érek oda időben. De odaérek. Utána még egy ilyen pont lesz még, Szentantalfa (70), de addigra már kicsit lazább lesz a szintidő.
Darálom a kilométereket, nincs semmi problémám.
Még a "visszafordító" előtt jön a Fekete-hegy, a szinttérképen ijesztően meredeknek néz ki, szerencsére pár hete ezt is bejártam, és tudom, hogy jól gyalogolható, nem egy siratófal. És csak 10 perc gyalogolva. A túloldalon a lejárat rosszabb, az elején meredek, gyökeres, sáros, de a botok lesegítenek. Viszont lassabb, mint felfelé volt.
Innen egy könnyű, alig hullámzó rész jön a Hegyestű előtti aszfaltútig, sokat futok benne.
Sötétedés előtt elérem Hegyestűt, szintén nemrég jártam erre, pár hete. A parkolóba nem kell bemennünk, kivették az útvonalból. Már lement a nap, de még látok. Nem gyújtok lámpát, amíg nem muszáj, mert az is lassít. Még át tudok menni a hegyen.
Ott egy jó pár perces megálló, fejlámpát elő a hátizsák legaljáról, kettőt is hoztam, a régebbi, kicsit gyengébb fényűt fogom használni, ez is elég lesz, bizonyított a Kinizsiken, és az erősebbet a végére tartogatom (nem volt rá szükség). Felveszem a futómellényemet is, mert már visszahűlt a levegő, és még mindig erős a szél. Ez már az éjszakai öltözetem is lesz. Az órát powerbankre dugom, mert a kapacitása sajnos közelében sincs a gyári adatoknak. A új teló viszont jól bírja.
Indulás tovább. Pár perc múlva kis emelkedő, bottal rásegítenék, de hát nincs semmi a kezemben... Futás vissza érte, ahol a lámpát felvettem. Közben egy helyi erő rám szól, hogy nem arra ment a többi futó. Tudom, én sem. Megvan a bot, nyomás.
Elérem Szentantalfát, az utolsó kritikus pontot (70 km), ahol tartani kell a szintidőt, hogy ne léptessenek le. Biztonságosan beérek a pontra, de a saját tervemtől jócskán elmaradva, az elkavarások miatt.
Itt már tudom, hogy meglesz. Ha nem jön közbe "semmi". Akár lassíthatok is.
Nem kellett volna... Ez a leghosszabb szakasz 2 EP között, és talán a legtöbb mászás is ebben van (340 m) - elszámítottam magam. Azt vettem észre a vége előtt 30 km-rel, hogy nagyon nem állok jól idővel. És igen, a következő pontra ("Pécsely-Tótvázsony műút") már 4 perc késéssel érkezem. Rám is kérdeznek, menni fog-e a végső szintidő. (Merthogy innen már csak lassulni szoktak az emberek, gondolom.) Hát persze hogy.
Ettől kezdve a szoros volt minden. És ahogy a költők legjobb múzsája a határidő, úgy lett nekem a szintidő. Most megtapasztaltam magamon, amit sok évvel ezelőtt egy Spartathlon beszámolóban, talán a Gusztiéban olvastam, hogy milyen pontról pontra a szintidő szorításában haladni. Nem fér bele semmi extra, hiba, eléhezés, eltévedés, baleset. A fennmaradó pontokon már nem is kevertem saját izo italt, mert 1-2 plusz percet az is mindig elvett, hanem csapoltam a hivatalosból, amelyet sem jó összetételűnek nem tartok, sem nem szeretek.
És hogy még izgalmasabb legyen, kavics került a cipőmbe. Nem úgy, mint don Corleone barátjáéba, hanem tényleg, egy igazi kavics, a jobb sarkam alá. Próbáltam odébb söndörgetni a talpam mozgatásával, általában szokott sikerülni, és most is úgy tűnt. Ilyenkor lecsúszik a kavics a lábujjak tövébe, aztán ott elvan végig, és nem zavar. De aztán újra és újra elkezdett nyomni. Pont ugyanott. Néha nagyon. Ekkor már sejtettem, hogy nem kavics lesz az... ez egy tövis. De ha leveszem a nyakig sáros cipőmet, a vele összeolvadt sáros kamáslimat, majd ugyanezt vissza, nem fér bele időben. A kamásli nem kompatibilis a Hokákkal, szűk is rá, nem könnyű feltenni még tisztán sem, és ki is kezdte a lábikrámat. De ha tövis akkor miért nem szúr állandóan? Azt az elméletet állítottam fel, hogy csak amikor kőre lépek pont azzal a talprészemmel, az nyomja át a cipőn, egyébként pedig kicsit visszanyomja a talpam. (így is volt, ld. a végén). Igyekszem majd máshogy lépni a jobb lábammal.
A Recsek-hegyet megmászom most a túloldaláról is, innen talán kicsit könnyebb, de hosszabb, aztán zúzás le a Koloska-völgybe, vagy 4 km szinte lejtő. Már nagyon vártak. Ott a frissítőponton ismét jól állok, van vagy 10 percem a pont zárásig. De tudom előre, hogy ez csalóka, mert a következő szakaszt nagyon elszámolták a szervezők, a végig emelkedő részt az eddigi átlagsebesség másfélszeresével kellene megtenni. Hmmm.
Természetesen nem megy. 14 perccel kicsúszok. De itt hivatalosan már nem vehetnek ki a versenyből, ez nem olyan pont. Meg sem próbálják, sőt, kedvesek és biztatnak. Én pedig már érzem, hogy nem lesz meg... Ez a 14 perc már a következő, az utolsó szakasz idejéből ment el, amely amúgy könnyű lett volna, de így több, mint kihívás. Mondom is szomorúan a pontőröknek. Erre nem szólnak semmit, tudják, hogy így van. Az előttem lévő 10 embernek nem sikerült annyi idő alatt megtenni, mint ami nekem hátravan.
Azért nekiindulok.
És akkor jön a dac. És vele az erő. Nem tudom honnan. Az adrenalin? Mint egyszer az UTH-n. Szinte a sírás is kerülget. Hogy ezért küzdöttem egész nap, 19 órán át, ilyen mostoha körülmények között, hogy most ne tudjak megtenni féltucatnyi kilométert egy óra alatt? Csak mert kimerült vagyok? Mert fáj a derekam, a térdeim és a sarkam? Hát nem. Nem fáj. Rocky.
Megyek. Futok, de persze ez a futás már nem az a futás. És még pár száz méterenként le is szabályoz a szervezetem, gyalogolnom kell mindig egy kicsit. Nem erőltethetem, nem kockáztathatok a szívbajom miatt. Már nem tudok figyelni a lépésekre sem, egyiknél érzem, ahogy mélyen belém döf a tövisem, szinte hallom a sercenését, ez nagyon fájt, egy nagy kőre léphettem, ami átnyomta, addig csak bökte, de most átlyukasztotta a talpamat is. Ugrok egyet néhány négybetűs szó is elhagyta a számat, és azután igyekszem teljesen kihagyni a jobb sarkamat a mozgásból. Aztán már azt sem, már nem érdekel. Be kell érni akkor is, ha leamortizálom magam. Lesz idő meggyógyulni. Ráfordulok a "célegyenesre", még 1,6 km, és van 20 percem. Ez már meglesz. De nagyon nem lassíthatok, még bármi közbejöhet. Mégis sokat gyalogolok. De már kezdek örülni.
Hamarosan meglátom a versenyközpont fényeit... dudaszó, gondolom, buli van, majd egy ismerős hang. Szabi kiabál, biztat, elém jön. Mégsem utazott haza... nagyon jólesik. A duda is ő volt, mint kiderült. Bekocog velem a célig. Ő is örül, látom. Nem a magáénak, azon már túl van.
19:54:51
5 perccel a szintidő előtt. Huh.
Nem fáj semmim... fáradt sem vagyok. A szpíker ujjong és méltat, mintha megnyertem volna, de alig jut el hozzám, mit mond. És átszakítom a célszalagot, mintha nyertem volna. A célszalagot, a saját célszalagomat, rajta a nevemmel. Ilyenem még nem volt. Csupa nagybetűvel, mint Nemecseknek a legvégén.
Hivatalos célfotózás, egyedül, majd a szervező lányokkal, aztán Szabit is behívom. Rövid interjúféle, nem tudok nagyon mit mondani, fejben még mindig a szintidővel küzdve futok és azt a világos foltot követem magam előtt.
Szabi is beért szinte terv szerint, Daniék szűk negyedórával előttem.
Hát kb. ennyi volt... aztán még egy befutó mákos tészta, a leadott csomagjaim átvétele, az érem és a befutószalag csodálata. Szabival még ülünk egy kicsit, beszélgetünk, kinek milyen volt, átöltözöm szárazba. De már csak ránk várnak... elindulunk.
Ketten konvojban vezetünk haza, a szokásosnál jóval lassabban. Jöhettünk volna egy kocsival is...
Utózöngék
112,7 km lett a vége számomra. 3 km ráadás összesen. 2 nagy elkavarás és sok pici.
És igen, már biztos: megtaláltam, tövis. Átszúrta a HOKA 4 centis talpát, majd a spec talpbetétemet végül az én talpamat is. Vérfoltos mindkettő.
Pozitívum, sőt siker, hogy megúsztam esés, szívbaj, eléhezés nélkül, utóbbi kettő nem kis részben az órámnak is köszönhető. Ennek a megúszásnak persze ára van, időben.
A szokásos kis izomláz, ami amúgy csak a közepesen hosszú futások után szokott lenni... most a hosszú után azért van, mert a végén kevés volt a kilazító gyaloglás.
A jobb sarkamra nem tudok még lépni... lyukas. Kicsit be is gyulladt. Rosszabb, mint a befutónál.
És hát - ezt igen ritkán érzem - de most kicsit büszke vagyok magamra... talán nem is ez a legjobb kifejezés... no nem a 110 kilométerért, mert úgy álltam hozzá, hogy az nem volt kérdés, csak a hogyanja - hanem, hogy nem adtam fel a célt, a nem várt nehézségek és fájdalmak ellenére sem, és képes voltam ilyen utolsó órára. Egyszer volt már ilyen, a tavalyi UTH 85 kilométere után. Kiszenvedtem, megvan.
Gyönyörű az a célszalag... Kellett. Boldogság, nem felejtem el, mibe került. Azt kérem majd a síromra.
De ezt az egészet nem kívánom még egyszer magamnak...
Most úgy gondolom, hogy ez volt az utolsó ilyen, ultra távú terepfutó versenyem.
Nem vigasztal, hogy már szinte minden ilyenen én vagyok a korelnök... Ezek szintideje nekem már komoly kihívás. Nem adnak rá semmi korkedvezményt. A szintidő mindenkinek ugyanaz. Bírom a szenvedést, de nem keresem.
Évek óta sérült futómű, túlsúly, kor, lassulás... ezek már ellenem szólnak.
Maradnak az instant túrák és a teljesítménytúrák - akár ilyen távokon is -, de ahol belefér, hogy ha nehéz, lassítok. És fotózhatok kedvemre. És beszélgethetek turistákkal. És együtt futhatok sporttársakkal.
És végig jó. Nem "másképpen", hanem úgy.
(Azért persze nagyon nem csodálkoznék, ha jövőre ismét ott állnék a rajtban...)
Jövőre pedig kerékpáros - főleg terepkerékpáros - évet tervezek - kevesebb futás, több kerékpározás... és van néhány kihívás ott is a bakancslistámon. Legközelebbi célom a kerékpáros Vérkör teljesítése, de addig még hosszú út vezet.
Köszönet mindenkinek, aki bízott bennem, aki előzetesen biztatott, aki követte a haladásomat.
Köszönöm a feleségemnek, aki elviseli és támogatja a hóbortomat, még pályabejárásokra is eljött velem.
Köszönet a szervezőknek, igen jól összerakták a végére, köszönet a külsős Erdei Andrásnak és csapatának a tökéletes szalagozásért, a kontrollfutásért, hogy minden rendben legyen a pályán a verseny idején is, és végül de nem utolsó sorban az ellenőrzőpontok személyzetének, különösen az utolsó néhánynak, akik csak miattam maradtak már kinn, és még figyelemmel is kísérték a haladásomat.
Boldogság van.
És üresség pár napig. Aki csinálta már, tudja...
