, azaz 57 km futás a Pilis és a Visegrádi hegység “lankáin”.
Arra számítottunk, hogy kicsit kisebb lesz a sár, mivel most csak 3 napig esett a verseny előtt a tavalyi öttel szemben. Hát nem lett kevesebb.
Az 57 km számomra önmagában sem kevés, különösen terepen, 1900 m szintemelkedéssel (és ugyanannyi szintcsökkenéssel, nem is tudom, melyik veszi jobban igénybe az embert), de mégis, számomra a SÁR a meghatározója az egész versenynek.
Rögtön az elején 6-8 km egybefüggő dagonya Lajosforrás előtt és után, nem kikerülhető pocsolyák és folytonos mély sár, mindez persze emelkedőkön és lejtőkön, felfelé 5-10 cm-t hátracsúszunk minden lépésnél (igen lehetne még jobb a cipőm, pedig ez sem rossz), ami lelassít, elfáraszt, és megdolgoztatja a máskor nem használt izmokat is - lefelé pedig csúszáshatáron belül - néha kívül - futunk, vagy inkább gyalogolunk, mert drága a a testi épségünk. Talán korábban elő kellett volna venni segítségképpen a túrabotokat, de azt a Vörös-kő előtti négykézlábas emelkedőre tartogattam. Mert a többi, a nehézségek ellenére is csak bemelegítés arra. És akkor még nem tudtam, hogy utána egy hasonló nehézségű, és éppen csak egy kicsit rövidebb emelkedő is vár ránk a Nyerges-hegyen - ez tavaly nem volt a műsorban. Nem tudom, hogy bot nélkül hogy tudtak ott mások felmenni.
Nagyon vigyáztam, ennek ellenére volt 3-4 komolyabb megcsúszásom, ebből csak egy végződött eséssel, szerencsére a vastag sár puha is egyben, így nem lett semmi baj. Illetve még a legelsőnél egy térdszalag rándulás (mikor először életemben majdnem sikerült a spárgát megcsinálnom), amely utána a maradék 45 km-en a lefelé menetekben volt eléggé fájdalmas, de úgy látom, nem lett belőle sérülés.
A Velencei-hegységhez és Vérteshez szokott lábaimnak (és keringési rendszeremnek, és koromnak) durvák a Pilis emelkedői és lejtői, némelyik még szárazon is kihívás volna, és próbára tenne. De itt már a táv első harmadában kiszívta az erőm nagy részét a küzdelem - mert ebben kevés volt a hagyományos értelemben vett futás. Futótársaim úgy képzelhetik el, hogy azokon a dagonyákon, amelyeket máskor, hóolvadás utáni futókirándulásaink alkalmával óvatosan igyekeztünk kikerülni, itt most a távon összesítve kb. 20 km-en keresztül vaddisznó módjára gázolunk át. Ruhát, cipőt nem kímélve. A patak átkeléseken sem, amelyből lehetett talán tizenegynéhány csak a Visegrádig levezető úton az Apátkúti-patak mentén. Tulajdonképpen jól is esett a hideg víz a lábamnak, és ennek köszönhetően pár deka sártól is mindig megkönnyebbült a cipőm. Most először futókamáslit viseltem, ami igen jól tette a dolgát, egy kavicsot sem kaptam felülről a cipőmbe és sárból is csak annyi jutott belülre, ami a sáros vízzel be tudott jutni. Meg a bokám sem fázott hideg vizes zokniban a kamásli alatt.
Tulajdonképpen nem vagyok elégedetlen a tegnapi teljesítményemmel, ennyit tudok most, 25-30 percnél többet nemigen hagytam benne, de az meg kell, mert az első felében még nem lehet tudni, hogy alakul a vége. No meg a legeslegvégén, mikor láttam, hogy úgyis kicsúszok az időből, már nem sok minden motivált a futásra, becsúszott 1-2 km gyaloglás már a a jól futható terepen is.
Ami fontos még, hogy megúsztam komolyabb sérülés nélkül, és tekintettel a körülményekre ez volt a legfontosabb - egyáltalán nem triviális! - cél. Sajnos volt pár futótárs, aki nem járt ilyen jól, csak akiket én láttam, de az eredménylistában a versenyt feladók jelentős száma is ezt erősíti.
Energetikailag is végig rendben voltam, egy 5-10 perces holtpont kivételével, de az igazán nem sok ennyi idő alatt. A frissítésemet teljesen önellátóan oldottam meg, a frissítőpontok kínálatából lényegében csak a vizet vettem igénybe, és néhány szelet banánt. (Nem közölték előre, mi lesz az asztalokon, így nem is számoltam vele.)
A pulzustervet is sikerült tartani, nem mentem tartósan egyszer sem a vörös zónába, de azért meglepett, hogy már az elején is, lefelé! gyalogolva!, csúszkálva is sokszor a laktátküszöb környékén jártam.
Ami miatt mégsem teljes az örömöm, az az, hogy verseny közben derült ki, hogy - mivel a Bükkös patak megáradt és lehetetlen volt rajta az átkelés - alternatív útvonalra tereltek bennünket, amely 2-3 km-t hozzátett az eredeti távhoz. A szintidő viszont maradt az eredeti, és ennek számomra meghatározó jelentősége lett a végén.
Emiatt, és a versenykiírásban lévő néhány egyéb inkorrekt diktátum miatt most úgy gondolom, számomra ez volt az utolsó UTH, sőt, talán ennek a szervezőnek is az utolsó versenyén vettem részt - esetleg az idei Szimpla Élmény kivételével, az még remélem összejön... Szerencsére van miből válogatni, mégis sajnálom, mert egyébként igen jól szervezett és hangulatos verseny, gyönyörű környezetben, a rajt-cél Szentendrét is beleértve.
Összességében jó volt, szép volt, nagyjából erre számítottam. Erre készültem. Ezért mentem.
Idén ez volt az ötödik 50+-os terepfutásom, és egyben ez volt messze a legnagyobb kihívás.
